Érdemes rá időt szánni

Az áldozat című film érdekes kísérlet a (szocialista) magyar krimi megújítására, de ha úgy vesszük, akkor akár az első magyar thrillert is tisztelhetjük eme produkcióban, hiszen ha jól tudom, akkor addig ebben a műfajban nem keletkezett semmilyen alkotás. (Ha igen, nyugodtan javítson ki bárki.) Mai szemmel nézve sem tökéletes ez a film, és bizony számomra néha még ez a 77 perc is kissé vontatottnak tűnt, ennek ellenére nem bántam meg, hogy végigültem.

El tudom képzelni, hogy a 80-as évek elején mekkora meglepődéssel fogadhatta a közönség és a cenzúra ezt a filmet, amely a "létező szocializmus" Magyarországát mutatja be egy bizonyos szemszögből. Ha végigtekintünk a hazai "szocialista krimiken", legtöbbször csupán lagymatag és középszerű, rosszabb esetben kifejezetten gyenge alkotások sorjáznak a szemünk előtt, kivételt talán néhány olyan film képez, amelyekben valamilyen eredeti ötlet vagy formanyelv bukkan fel (mint pl. a Defekt című, szintén nagyjából ebben az időszakban készült krimi-horror). Ezzel szemben Az áldozat újat hoz a mondanivalóban - Az áldozattan/viktimológia mint tudomány (bár ennek tudományos jellege szerintem kissé megkérdőjelezhető) - és az ábrázolásmódban is, magyar filmhez mérten talán szokatlanul sok a meztelenség (úgy tűnik, Sáfár Anikónak nem esett nehezére megmutatni a domborulatait), sőt, még egy ágyjelenetet is kapunk a két főszereplővel, valamint a végén egy erdei "témázgatást" a lány és a gyilkos között. Ráadásul a kamera több ízben is kendőzetlenül mutatja a brutálisan kivégzett nők holttestét vagy a róluk készült fényképeket, és ez a naturalizmus sem igazán tekinthető megszokottnak a korabeli magyar filmek körében.

Az áldozat egy nem éppen erkölcsös témát jár körül, hiszen amint az innen is kiderül, a "szocialista embertípus" kinevelése és a bűnözés kiirtása sikertelen maradt. A film erős és nyugtalanító hangulattal indít, a néző belekerül egy olyan fojtogató atmoszférába, amelyet egy nőket megölő sorozatgyilkos garázdálkodása teremt. Adott egy nyomozó, Kristály Zoltán (Reviczky Gábor személyében, aki itt a tőle később megszokott "jópofáskodó" szerepeitől eltérően még egy fajsúlyos figurát alakít), aki szeretne bebizonyítani egy tételt, miszerint a potenciális áldozatban van valami, ami felismerhetővé teszi őt. (És azt kell mondanom, hogy a film valahol tényleg csak egy tételbizonyítás, még a méltányolandó értékei ellenére is.) Ehhez megpróbál segítséget kérni egy nyugdíjas és sokak által megbélyegzett kollégájától, Aszaló Ádámtól (Kállai Ferenc), aki az első alkalommal kizavarja őt a házából. Számomra sajnos nem igazán állt össze a kép a tekintetben, hogy az idősödő férfi miért és hogyan gondolja meg magát, mindenesetre a későbbiekben kialakult a mentor-mentorált viszony a két ember között, és ez lesz a történet egyik fő vonulata. Kristály a történet előrehaladtával egyre megszállottabban próbálja megtalálni a sorozatgyilkost, miközben beleszeret az egyik potenciális áldozatba, és talán a motivációi is némileg megkérdőjelezhetőek erkölcsileg. Hiszen számomra izgalmas lett volna az a kérdés, hogy vajon a gyilkost akarja-e megtalálni, vagy Az áldozatokról szóló tétel bizonyítása csupán öncélú lépés a részéről, ezzel is a saját fontosságát kiemelendő. A magam részéről ugyanis úgy éreztem, mintha ez utóbbi is felmerült volna lehetőségként, és hogy Kristály e cél eléréséhez bárkit és bármit hajlandó lenne feláldozni. Mindez a Vandával (Sáfár Anikó) fenntartott egyoldalú "szerelem" - jobban mondva talán se veled, se nélküled típusú viszony - problémájával összekapcsolódva egzisztencialista síkra tereli a történetet, és így Kristályról is valamiféle kép rajzolódik ki a nézőben (jóllehet szerintem a szerelmi epizódok kissé lelassítják az egyébként sem túlpörgetett ritmust), nem mellesleg pedig egy olyan "pszichothrillert" kapunk, amelyben az egyre megrögzöttebbé váló nyomozó küzd az arctalan gyilkos ellen, akiről szerintem sajnálatosan keveset tudunk meg, még annak ellenére is, hogy nem az ő motivációi a lényegesek.

A nyomozó igyekszik beleélni magát a gyilkos lelkivilágába, és a potenciális áldozatokra összpontosít. A film bizonyos tekintetben beilleszthető a nagyvárosi sorozatgyilkosokról szóló rémmesék közé, viszont szerintem érdekesebb lehetett volna a történet, ha jobban bemutatják azt a rettegést, amely feltehetőleg uralhatta volna a lakosságot egy ilyen brutális gyilkosságsorozat esetében. És valahol éppen ez a nagyvárosi környezet az egyik fő gyengéje is a történetnek, ugyanis szerintem eléggé erőltetett a véletlen szerepe, mert azért valljuk be, nem lehet egyszerű feladat Budapesten egymás után olyan nőket találni, akik potenciális áldozatok lehetnek, Kristálynak ez mégis sikerül, ráadásul a gyilkos is éppen őket választja ki. Jó néhány olyan részelem akad a sztoriban, amely inkább a hiteltelenség és a hihetetlenség felé mozdítja el a filmet, ennek ellenére is van valami plusz, valami furcsán hátborzongató és nyomasztó a történet légkörében. Szokatlan például az éjszakai Budapest ábrázolása, és igen erőteljesek a főbb karakterek, így a jobb pillanatokban kapunk egy igencsak egyéni hangvételű, feszültséggel teli filmet, amely helyenként ugyan veszít a ritmusából, mégis képes lekötni a nézőt. A végkifejlet pedig egy meglepő csavarral egy teljesen más személyt tesz meg a gyilkos utolsó áldozatává, mint akire a néző számítana, így egyben értelmezésem szerint az elején említett kérdés bizonyos jellegű cáfolatát is adja, noha kétségtelen, hogy Vanda lehetett potenciális áldozat, és hogy szerepe volt az utolsó áldozat halálában.

A főbb színészek jól játszottak, bár Kristály figurája kissé furcsa volt a számomra, inkább filozofikus, némileg élhetetlen embernek tűnt, aki ugyanakkor elszánt és talán érzékeny is. Reviczky Gábor megpróbálta élettel megtölteni ezt az érdekes alakot, bár néha nem volt könnyű dolga, és mintha az ő figurája szintén csak egy tétel igazolására szolgált volna. Mellette a rutinos Kállai Ferenc meggyőzően alakítja a kezdetben sértődöttségében és megalázottságában a nyilvánosságtól visszavonult, de fokozatosan érdeklődővé váló mentort, aki egy idő után már szinte apai aggodalommal és féltéssel figyeli Kristály ténykedését. A legizgalmasabb figurát azonban talán Sáfár Anikó kelti életre, az ő alakításában Vanda egy hús-vér nő, aki voltaképpen egy olcsó cafka, kihívóan viselkedik a férfiakkal, ugyanakkor a kacérsága meglehetősen közönséges, és a férfiakat csak a vágyai kielégítésére használja. Vanda egyfajta "végzet asszonya", és Kristálynak talán a legnagyobb drámai vétsége éppen az, hogy beleszeret a nőbe. Ami engem különösen zavart, az a sötétben játszódó jelenetek gyakori életlensége, sokszor alig látni valamit abból, ami éppen lezajlik. A zenei anyagra viszont nem lehet panasz, Presser Gábor jól dolgozott, élvezetes score-t hozott össze. (Az Ó, csak a hajnal jönne már c. számot már régóta ismertem Komár Lacitól, viszont azt sosem tudtam, hogy eredetileg ebben a filmben volt betétdal, mindenesetre a vidáman rokizók látványa némileg groteszk és szürreális ellenpontot képezett a nagyon kemény történettel.) Bár Az áldozat nem a mindenkori filmgyártás egyik megkerülhetetlen remekműve, érdemes megnézni mint kuriózumot. Számomra kissé meglepő, hogy például ez a film is mennyire nincs jelen a tévés repertoárban, mennyire eltűnik a többi alkotás tengerében, szerintem az én korosztályom (a 30-asok) tagjainak jó része még csak nem is hallott róla, ahogyan én is csak véletlenül bukkantam rá. Kicsit talán jobb az átlagosnál, szerintem érdemes rá időt szánni, még a kétségtelen gyengeségei ellenére is.