Hullaházi kaland

2019.06.04 20:22 Filmbarbár Olvasottság: 186x

1

:::A HOZZÁSZÓLÁS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::

Az Éjféli játszma nem könnyű film, különösen az első fele hat nagyon nyomasztóan a nézőre (de vele együtt a főszereplő sincs egyszerű helyzetben): a történet során kibontakozik egy pszichopata sorozatgyilkos tevékenysége, miközben sokszor csak kapkodjuk a fejünket, és nem értjük, hogy mi történik, ráadásként pedig jó néhány hullaházi jelenetet élvezhetünk a rendező jóvoltából. Míg a történet első fele inkább a horrorisztikus vonalat erősíti, a második félidőben a krimi-/thriller jelleg domborodik ki, amely azonban az egzisztencialista dráma vagy éppen a társadalmi szatíra elemeit is kölcsönveszi. És miközben az egész filmre jellemző a rendkívül komor, nyomasztó hangvétel, időközönként a humor megvillanásai oldják ezt a feszült hangulatot.

A történet kissé lassan indul be, óvatosan adagolja a feszültséget, és ekkor még jönnek a nyomasztó hangulatot időnként megtörő, kicsit viccesebb jelenetek, amelyek a későbbiekben fokozatosan elmaradnak, hogy a helyüket átvegye a rettegés és a paranoiával határos bizonytalanság. A film elején megismerhetünk két fiatal párt (bár megmondom őszintén, nekem a fiúk már majdnem túlkorosnak tűntek joghallgatónak), akik sokszor inkább se veled, se nélküled típusú kapcsolatban élnek. A fiúk legjobb szórakozása az, hogy lehetetlen fogadásokkal heccelik egymást, és mialatt egyre jobban belemélyedhetünk a furcsa világukba, kezd kibontakozni a főszál. Martin (Nikolaj Coster-Waldau) ugyanis állást vállal a hullaházban mint éjjeliőr. Már maga az alapötlet is megdöbbentő, a néző gyakorlatilag együtt rettegi át a főszereplővel a hullaházban töltött első éjszakáját. A film talán egyik legjobb szegmense éppen az a jelenetsor, amikor Martin egyedül marad az éjszaka kellős közepén a halottak között a kongó épületben, és ő ugyanúgy összerezzen minden zajra, mint a néző, ugyanolyan kíváncsisággal vegyes félelemmel megy végig a letakart holttestek között, ahogyan a néző is virtuális sétát tehet ebben a rémisztő közegben a kamera segítségével. (Egyébként a történet fekete humora jól kiviláglik abban, hogy a rendező szinte túlzott alapossággal mutatja meg Martin első éjszakáját, némileg perverz módon élvezkedve úgy a fiú, mint a néző borzongásán, hogy aztán a későbbiekben már egy olyan Martint láthassunk, aki rockzenére léggitározva és táncolva járja végig az épületet, ezzel ironikus és merész, sőt szinte szentségtörő ellenpontot képezve a hely jellegével.) Itt érdekes módon a rendező elszór egy olyan utalást, amely bár jelentéktelennek tűnik, a későbbiekben nagyon is fontos szerepe lesz a történetben: megtudhatjuk ugyanis, hogy volt egy éjjeliőr, aki megbecstelenítette a hullákat.

A dolgok akkor kezdenek érdekesebbé válni, amikor a nőket megerőszakoló, megölő és megskalpoló sorozatgyilkos áldozatait elkezdik beszállítani a hullaházba. Martin ugyanis egyre mélyebbre süllyed a hazugságok tengerében (részben a barátjának is köszönhetően), és habár Wörmer felügyelő pártfogolja őt, egyre inkább őt kezdik gyanúsítani azzal, hogy azonos a gyilkossal. Az élete az összeomlás szélére kerül, hiszen a barátnőjével való kapcsolata meginog, a munkahelyén a kirúgás veszélye fenyegeti, ráadásul egyre bizarrabb élményekben van része, mint például a folyosó végére ültetett megskalpolt holttest, amely később visszakerül a helyére, a padlón látott vérfoltok sehol. Martin és a néző közösen kezdi úgy érezni, hogy a józan észnek itt vége van, és egyre erősebb rokonszenvvel figyelhetjük a fiút, aki már szinte kilátástalan helyzetbe jut. A történet talán leggyengébb pontja az, hogy Martin jórészt véletlenek sorozatának köszönhetően válik gyanússá (éppen azzal a prostival ismerteti őt össze a barátja, akit később a gyilkos megöl, elhelyezve rajta a fiú ondóját; és éppen ezt megelőzően közösül a srác a barátnőjével a hullaházban, nyomokat hagyva maguk után), úgyhogy ezek szerintem meglehetősen erőltetett megoldások, viszont dramaturgiailag szükségesek. A tettes személyére viszonylag hamar fény derül, jó fél órával a befejezés előtt, annyi hátránya van a történetnek, hogy aki kicsit is rutinosabb, az esetleg még ennél is hamarabb rájöhet a megfejtésre. Viszont a film mindezt megfejeli egy bizarr zárással, ugyanis a végső leszámolásra a hullaházban kerül sor, szintén többé-kevésbé erőltetett ötletekkel. A nézőt kifejezetten elgondolkodtathatja és megdöbbentheti az az eszmefuttatás, amelyet Wörmer ad elő a gyilkos indítékaival kapcsolatban, ugyanakkor számomra éppen a motivációk részletesebb kibontása hiányzott, adott esetben akár a gyilkosságokból is többet mutathattak volna.

Bár ez az alkotás sem tökéletes, és helyenként kissé visszavesz a tempóból, mégis sikerül nyomasztó és vérfagyasztó légkört teremtenie, főleg az első félidőben; sajnáltam, hogy éppen ezt a hullaházi horroros hangulatot váltották fel a talán kevésbé kemény thrilleres vonallal. A kisebb-nagyobb logikai furcsaságok (pl. a gyilkos simán el tudta volna tüntetni az előéletére vonatkozó iratokat, ha már egyszer bejáratos volt a hullaházba), a motivációk felemás bemutatása és az időnként erőltetettnek ható húzások (Martin gyanúba keverése/keveredése) ellenére is egy olyan filmet kaptunk, amely ma is megállja a helyét. A színészek jól alakítanak, a figurák életteliek, és sokszor tabudöntögető jelenetekben lehet részünk – hullaházi szex, vagy a film végén a "mersz-e nemet mondani az oltár előtt?" típusú heccelődés –, az operatőri munka több ponton kifejezetten segíti a szorongáskeltést (mint pl., amikor a kamera ráközelít Martin reszkető kezére, ahogyan próbálja elfordítani a kulcsot, miközben holttestek veszik őt körül), így egy erős töltetű, helyenként rendkívül paráztatós produkciót élvezhet a néző. Erős közepesre értékelném a filmet, kicsit érezhető rajta a hollywoodi/kommersz ízlés iránti nyitottság (például a cselekményszövésben), és habár a nézőnek nincs igazán nagy revelációban része, a tisztes középszernél valamivel többet kap.