Gyomorforgató történetek

A Hellraiser az egyik legbetegebb - ha nem "a" legbetegebb - film, amit valaha láttam. Rendkívül nyomasztó, helyenként kimondottan félelmetes légkört épít fel a történet maga köré, és egy iszonyatos, bizarr fantáziavilágba vezeti be a nézőt, aki a végén mintha egy soha véget nem érő rémálomból ébredne fel. A sztori értelmezésem szerint szólhat az emberi természetről - amelynek egyaránt része az erőszakra való hajlam és a kéjvágy -, a felnőtté válás tortúráiról (ha a főszereplő lányka szemszögéből nézzük az eseményeket), vagy éppen egy rémisztő szerelmi háromszögről is, amely számomra picit a macbethi hangulatot idézte, de akár a pokolról szóló metafizikai fejtegetésként is felfogható.

A film rémisztő és sokkoló képekkel indul, egy férfi játszadozni kezd egy furcsa kockával, majd hirtelen kampók mélyednek a fickó bőrébe és a húsába. A kamera pillanatképekben bemutatja az elhagyatott házat, egy újabb snitt, és egy sötét szobába kerülünk, ahol különböző emberi testrészek, húscafatok lógnak láncokon vagy forgó faoszlopokra szögelve, a padló ugyancsak tocsog a vérben és a felismerhetetlen emberi húsdarabokban, majd jön egy lény, aki (vagy ami?) a már korábban látott kockával szórakozik, és a kép visszavált a lakatlanul álló házra. Azt hiszem, aki látta ezt a gyomorforgató és megdöbbentő jelenetsort a filmben, valószínűleg azt fogja mondani, hogy ritkán látni ennél kifinomultabban aberrált és hatásosabb filmkezdést.

Gyomorforgató történetek

Kisvártatva megérkezik egy pár, akik beköltöznek oda. Itt némileg leül a film, mialatt megismerkedhetünk az egyébként talán kevésbé rokonszenves szereplőkkel. Kiderül, hogy az elején bemutatott férfi, Frank (Sean Chapman) a most beköltöző fickó, Larry (Andrew Robinson) nem éppen tisztes polgári életvitelt folytató testvére, egy flashbackből pedig azt is megtudjuk, hogy Larry felesége, Julia (Clare Higgins) szexuális viszonyt folytatott Frankkel. Hamarosan bekapcsolódik a történetbe Larry első házasságából született lánya, Kirsty (Ashley Laurence) is, és most már minden készen áll a rémisztő színjáték levezényléséhez.

Frank, aki addig a pokolban tartózkodott, a körülmények összejátszása folytán visszatér az élők közé, igaz, csupán egy csont és bőr emberi roncs formájában. A történet innentől kezd némileg érdekesebbé és látványosabbá válni, Julia ugyanis rábukkan Frankre a ház padlásán. (Érdekes és számomra eléggé hiteltelen mozzanata a filmnek, hogy a nő körülbelül két másodpercnyi meglepődés után tudomásul veszi a helyzetet, és elhiszi ennek a beszélő élőlénynek, hogy ő Frank.) A kettejük közötti korábbi nemi érintkezés itt érdekes színfolttal járul hozzá az események kibontakozásához: Franknek vérre van szüksége ahhoz, hogy a testére visszaépüljenek a szövetek, így ráveszi Juliát, hogy áldozatokat kutasson fel neki. A nő a házba csábít néhány férfit, akiket aztán módszeresen kivégez, ily módon összekapcsolódik a szexualitás és a gyilkolás, egyfajta felfoghatatlanul iszonytató keveréket létrehozva. A film egyik legérdekesebb húzása éppen annak a bemutatása, hogy hogyan épül fel újra Frank teste, miközben ő és Julia egyre mélyebbre süllyed a bűn és a mocsok posványába. A kielégületlen nő és Frank kettőse a földi életben kapcsolja össze azt a szexualitást és kegyetlenséget, amelyet "odaát", a pokolban a titokzatos teremtmények világa ábrázol. A darabokra szakadó emberi testek, a húsba maró kampók látványa ugyanolyan megdöbbentő látvánnyal bír, mint ahogyan a szexuális érintkezések is a halálba és a szenvedésbe futnak ki. Miután Kirsty is ráébred arra, hogy itt valami nincs rendjén, megpróbál változtatni ezen a szörnyű világrenden, és a kockát magához véve igyekszik rendet teremteni. A film egyik legrémisztőbb és legnyomasztóbb jelenetsorát ő éli át, amikor a kórházban rövid időre ő maga is átkerül a "másik oldalra", és szembesül a poklot őrző lényekkel. Egyezséget köt velük, hogy Frank nyomára vezeti őket, és a film zárlata valóban egy katartikus és kegyetlen finálé, ahol a totális pusztulás lesz az úr. Természetesen a kocka megmarad, ami egyrészt jelképezheti a gonosz elpusztíthatatlanságát, de racionálisabb szempontokat érvényesítve a lehetséges későbbi folytatás(ok) előtt is nyitva hagyja az utat a befejezés.

Önmagában véve a történet talán nem tudott volna kultuszteremtő erővel egy egész sorozatot létrehozni, hiszen valljuk be, néhány érdekesebb ötlettől eltekintve a cselekményváz meglehetősen vékonyka. Ami a sztorit az átlagos fölé emeli, az éppen a szexualitás és a kínszenvedés merész összevegyítése, amelyhez a kenobiták "filozófiája" adja meg az alapot: a gyönyör és a fájdalom elválaszthatatlan egymástól. Mindezt egy szerelmi háromszög testesíti meg, amely azonban bizonyos értelemben véve az amerikai álommal is leszámol, ugyanis a néző a szemtanúja lehet egy már alapjáraton sem igazán működő család teljes széthullásának és majdnem teljes kipusztulásának, így a történet e rétege akár társadalomkritikai felhangokat is tartalmazhat. A valóság és a fantázia oly mértékben összekeveredik a film során, hogy sokszor a néző is csak kapkodja a fejét, és egy elképzelhetetlenül iszonyatos légkörű világban próbál a főszereplő lánykával együtt a felszínen maradni. Ezt az atmoszférateremtést a rendkívül súlyos és fojtogató látványvilág segíti elő, a fény és az árnyék játéka, a mai szemmel helyenként ugyan sutának tűnő, mégis kimondottan hatásos trükkök és effektusok mind-mind olyan elemei a filmnek, amelyek sok pluszt adnak hozzá ehhez a műhöz. A színészi játék sokszor feledhető, ám pl. Pinhead figurája méltán vált horrorikonná, és nagy szerepe volt abban, hogy ez a produkció egy valóságos kultusz középpontjába került. Pinhead a társaival együtt valami megnevezhetetlen és megfejthetetlen iszonyatot testesít meg, az ember alapvető félelemeit hozza a felszínre, és a történet egyedisége éppen abban rejlik, hogy semmit sem tudunk meg ezekről a kenobitákról, nincs mellébeszélés, nincs háttérsztori, ők rendíthetetlenül végzik a maguk feladatát, érzéketlenül, ridegen, mint a gépek. A korabeli horrorok zöméhez (is) hasonlóan a karakterek többsége itt sem különösebben szerethető, ám míg a slasherekben itt-ott felfedezhető volt némi humor vagy könnyedség (pl. a szokásos vihorászó, ostoba tinédzserek), addig a Hellraiser semmiféle ilyen jellegű engedményt nem tesz, egy meglehetősen kilátástalan, sötét világot mutat be, amelyet a bűnbe és erőszakba forduló szexualitás ural. Kiút pedig nincs, vagy legalábbis a "gonosz" elpusztíthatatlan. Clive Barker korántsem tekinthető a földkerekség legjobb írójának/rendezőjének, viszont itt az alacsony költségvetés ellenére is sikerült egy olyan beteg világot felépítenie, amely letaglózza a nézőt. Nem lettem nagy rajongója a filmnek, erős közepest tudnék neki megítélni, amit a látvány és a zene tornáz feljebb. Remekműnek nem mondanám, viszont aki bírja a valóban beteges és néha gyomorforgató történeteket, az valószínűleg ebben a filmben is találni fog csemegeként szolgáló pillanatokat.

81 Hellraiser  (1987)

horror | thriller

Frank egy rejtélyes, démoni doboz birtokosa, amely azonban brutális halálát okozza. Hamarosan a férfi bátyja költözik be lakásába családjával. Frank szelleme hamarosan... több»