Elveszett idő

:::A HOZZÁSZÓLÁS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::

A Káprázat hitchcocki nyomvonalon haladó alkotás, amely egyszerre tekinthető suspense thrillernek, drámának, paranoiafilmnek, de akár háborúellenes darabnak is. Az értékeiből talán kissé levon a viszonylag hosszú játékidő, a helyenként felbukkanó erőltetett megoldások, vagy éppen néhány színész teátrális játéka, ennek ellenére még ma is élvezhető alkotást kap a néző.

Elveszett idő

A történet indítása rögtön belerántja a főszereplőt, David Stillwellt (Gregory Peck) és vele együtt a nézőt is egy hatalmas káoszba. Az irodaépületben áramszünet keletkezik, és David összefut egy nővel, aki a jelek szerint ismeri őt. A lépcsőn lefelé menet beszélgetnek, majd a nő hirtelen eltűnik a sötétben. David úgy érzi, valami baj van, hiszen nem emlékszik a múltjára, illetve a két évnél újabb eseményekre. A film egyik hatalmas ötlete és narratív "tréfája" éppen az, hogy rájátszik erre a bizonytalanságra, Davidet ugyanis többen is úgy üdvözlik, mintha régen nem látták volna, ami miatt a férfi még inkább úgy érzi, hogy két év kiesett az emlékezetéből.

A film első fele abból a szempontból jobban sikerült, hogy habár egy idő után kissé lelassul a ritmus, és bejönnek az üresjáratok, mégis jól adagolja a feszültséget, ráadásul a műfajokat is ügyesen keveri, és a történet egyszerre lesz rejtélyes nyomozósdi és lélektani dráma. Egy szerethető karaktert állít elénk, akinek a néző tud szorítani, és akivel ő is együtt törheti a fejét. Itt lényegében véve egy kirakós játék nézőivé válhatunk, és át tudjuk érezni annak az embernek a kétségbeesését, akit egy ismeretlen fegyveres támad meg a lakásában, miközben ő semmire sem emlékszik a múltjából, még a születési idejére sem, és akinek sem a rendőrség, sem a pszichiáter nem tud segíteni. Habár a cselekmény a film első felében csak lassan gördül előre, a főszereplő és a mellékalakok páros jelenetei némileg érdekesebbé teszik a kissé vontatottabb tempójú részleteket. Különösen David és a magánnyomozó, Ted Caselle (Walter Matthau) közös jeleneteit lehet jól sikerültnek tartani, a forgatókönyvíró itt szinte sziporkázik. Ezekben az epizódokban gyakran megcsillan a humor, néha az irónia és az önirónia, az egyik legviccesebb jelenet például az, amikor Caselle bevallja, hogy ez lesz az első ügye (és persze ez azt a következtetést is maga után vonja, hogy David meglehetősen furcsa helyzetbe kerül, hiszen éppen Ted az utolsó reménysége, ami kissé groteszk felhangot biztosít a történetnek).

A film második fele megtartja ugyan az egzisztencialista drámai alaptöltetet, de a suspense egyre inkább átadja a helyét az akciódúsabb thrillernek, ugyanis David immár menekülésre kényszerül. Időnként elő-előjönnek az emlékképei, de teljes egészében csak a sztori végére áll össze a kirakós. A férfinak immár az élete is veszélybe kerül, hiszen szabályszerűen vadásznak rá. Sajnos itt jönnek képbe a film talán leginkább erőltetett húzásai, hiszen Davidnek "természetesen" mindig sikerül megmenekülnie: vagy nem találják el őt lövöldözés közben, vagy éppen megáll egy busz a megállóban, amelyre fel tud ugrani, vagy véletlenül elüti egy autó az egyik üldözőjét stb. Dramaturgiailag fontos és szükségszerű megoldások ezek, számomra valahol mégis fájdalmasan kínosnak tűntek. Szintén némileg hiteltelenné tette a történetet az a jelenet is, amikor David és a film elején feltűnt – majd folyamatosan a férfi nyomában járó – nő, Shela (Diane Baker) a cég meggyilkolt biztonsági őrének lakásából a rendőrség elől menekülve bejut egy lakásba, ahol egy kb. 4-5 éves kislány tartózkodik teljesen egyedül, mert a szülei dolgoznak. A kislány teljes természetességgel beengedi a két ismeretlent, sőt még játszik is velük. Én valahogy ezt is furcsának találtam, de feltételezem, ez is szükséges momentum volt, hiszen a film második felében igen erőteljes hangsúlyt kap a David és Shela közötti – talán kissé giccsesnek tartható – szerelem kibontakozása, aminek azonban a végjátékban lesz fontos kifutása. Aztán a befejezésben kiderül, hogy David miért és hogyan lett amnéziás, és azt is megtudhatjuk, hogy az eseményekben jelentős szerepe volt/van egy fizikai kutatóintézetnek, amely ugyan elvben a világbékéért dolgozik, de a vezetője a célokat sutba dobva a katonai-politikai vezetéssel szövetkezett, így az ott született technikai fejlesztések akár háborús célokra is felhasználhatókká váltak. David figurája így a háborúellenesség szócsövévé, illetve egyfajta figyelmeztetéssé válik, rámutatva arra a tényre, hogy a jóakarat is könnyen válhat rossz célok kiszolgálójává. A film egy nem kimondottan feszült és katartikus jelenetsorral ér véget, és ez egy kissé gyengíti az összhatást.

A szereposztáson végigtekintve elmondható, hogy egyértelműen Gregory Peckre alapozták a történetet, aki szokásához híven meggyőzően alakítja a rokonszenves karaktert, lényegében véve ő viszi el a hátán a filmet. Diane Baker talán egy kissé halványabb, és egyébként is érdekes, hogy a nők mennyire kevés szerepet/jelentőséget kapnak a sztoriban, ami talán azt hangsúlyozhatja, hogy ez egy férfiak uralta világ (vagy legalábbis a világnak egy olyan szegmense, amelyben a férfiak dominálnak). A másik zseniális szereplője a filmnek Walter Matthau, aki remekül alakítja a kissé életuntnak és mogorvának tűnő, szarkasztikus magánnyomozót; kár, hogy csak viszonylag keveset szerepel. A többi figura viszont eléggé halvány, nem sokat tudunk meg róluk, és/vagy nem jut nekik túl sok játékidő, ezért aztán kevésbé tűnnek elevennek. Érzésem szerint a játékidőből valamennyit lehetett volna húzni, hogy kicsit feszesebb legyen a tempó, de azért a történet végig leköti a nézőt. Összességében véve a Káprázat még mai szemmel nézve is meglepően jól működik, és ha leszámítjuk a bugyutaságokat, az erőltetett húzásokat, akkor egy ma is élvezhető filmet kapunk, amelynek az első fele talán jobb lett, mint a második, de panaszra így sem lehet különösebb okunk.