A Camaro, ami Bogárként kezdte

2019.06.15 19:05 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 591x

0

Az utóbbi évek Transformers-filmes terméséről leginkább az volt elmondható, hogy nem szóltak másról, mint CGI ömlengésről (minél nagyobb robotok gyakják egymást minél látványosabban, s még annál is nagyobb robbantások közepette, persze bárminemű filmes narratívát mellőzve). Tény, hogy az emberiség javarésze vevő az ilyen jellegű popcornmozikra (elég, ha a franchise Kínából származó bevételeire tekintünk), de egy idő után még a legegyszerűbb mozinéző is joggal róhatja fel a stúdiónak azt, hogy nem ártana némi vérfrissítés ebben a sorozatban. Nos, mintha ezeket a gondolatokat a Paramountnál is meghallották volna, s egy olyan film mellett döntöttek, amely egyszerre képes rebootként (hiszen időben visszaugrottunk oda, amikor Optimus fővezér és csapata még nincs a földön), illetve spin-offként (hiszen jelen film a széria egyik, ha nem a leginkább kedvelt karakterére összpontosít) is működni. És ami a legfontosabb: a robbantásmániás Michael Bay helyett a direktori székbe ezúttal a Kubo és a varázshúrok rendezőjeként hírnevet szerző Travis Knight-ot ültették. S hogy miket eredményeztek ezek a változtatások? A Transformers-filmek legszerethetőbb darabját, amelyre már elég hosszú idő óta vágytak mind a rajongók, mind a mezei mozinézők.

Az 1980-as években járunk, amikor is Cybertronon az autobotok és az álcák közti háborúban az előbbiek vesztésre állnak, ám annak érdekében, hogy mentsék a menthetőt, Optimus fővezér az ellenállás tagjait elküldi a galaxis különböző pontjaira. Közülük is kiemelt szerepet kap a Földre menekülő címszereplő, hogy a planétánkon alapozza meg az autobot bázist. Nem sokkal landolása után az autobot elveszíti a hangját, s kis híján a memóriáját is, de utóbbit még sikerül átmentenie egy Volkswagen Bogárba. Évek múlva egy bizonyos Charlie Watson nevű kamaszlány talál rá a járgányra egy roncstelepen, a többit pedig innen már nem nehéz kitalálni: a kisautó felfedi „valódi énjét”, az első sokkhatás után a lány és a földönkívüli lény összebarátkoznak, s szépen eléldegélnének, csakhogy közbeszól az amerikai hadsereg és két álca robot különös szövetsége, amelynek célja épp Űrdongó megtalálása.

Ha a fent felvázolt sztori (főleg annak második fele) ismerős, az nem a véletlen műve: az Űrdongó ugyanis nem csinál titkot abból, hogy nagyban támaszkodik az olyan (filmes) elődökre, mint az E.T. – a földönkívüli, vagy a Szuper haver. Ezzel önmagában nem is lenne akkora gond, legfeljebb azon fanyaloghatunk egy kicsit, hogy az előbb két alkotás ismeretében jelen film (történetvezetésben) semmi újdonságot nem tartogat, illetve a dramaturgiai fordulatai is eléggé kiszámíthatóak. Aminek viszont nagyon örülhetünk, hogy az Űrdongó még az előbbi „negatívuma” ellenér is minőségibb módon tud szórakoztató lenni, mint az utóbbi négy Transformers-film együttesen. Az egyik legszembetűnőbb változás a korábbi részekhez képest, hogy lecsökkent a látványos akciójelenetek mennyisége, ugyanakkor minőségben javulást tapasztalhatunk: ami bekerült a mostani filmbe, az jól összerakott és követhető (az utóbbi négy filmhez képest ez mindenképp dicséretnek mondható). Emellett sokkal nagyobb hangsúly helyeződik a karakterekre is, nem véletlen, hogy az Űrdongó fő erőssége a két főszereplő (Charlie és Dongó) közti dinamika. A még mindig fiatalnak számító Hailee Steinfeld meggyőzően hozza a lázadó kamaszlányt, aki autókat bütyköl, a 80-as évek popszámaiért rajong (hadd tegyem hozzá, hogy a filmbéli slágeregyvelegért külön pluszpontot érdemelnek a készítők), szeretné a maga útját járni, miközben hiányzik neki az apja, nincsenek igazán barátai, s a családjával is folyamatosan konfliktusai vannak. Nem csoda, hogy a címszereplőben egy igazi társra tud találni (hiszen nem „csak” egy autóról van szó, hanem egy barátról, később pedig bajtársról), akivel együtt jobbnál jobb jelenetekkel ajándékozza meg a nézőt (hol vicces, mint pl. Dongót rejtőzködésre tanítani, hol pedig érzelmes, mint pl. az autobot felélesztése). Emellett helyet kap egy igen érdekes szerelmi szál, s az mindenképp a film előnyére írható, hogy a Jorge Lendeborg Jr. által alakított Memo is egy abszolút szerethető figura (kellő mértékben szimpatikus és lúzer egyszerre, de sosem idegesítő). Személy szerint egyedül John Cenát nem tudom hova tenni: még mindig az az érzésem, hogy amolyan szegény ember Dwayne Johnsona köszön vissza benne, s mintha a rendező is érezhette, hogy a limitált színészi képességeivel nem kell fárasztani a nagyérdeműt (Cena ugyanis viszonylag keveset szerepel, de amikor felbukkan, akkor főleg keménynek kell látszania, s ez végső soron megy neki).

Az Űrdongó a Transformers-mozikon belül kevesebbet vállal, viszont a keretein belül nagyon jól teljesít: az alacsonyabb költségvetés (mely a látványorgia csökkenésén vehető észre), a zsánerváltás (a korábbi akció-sci-fi keverék helyett inkább egy családi kalandfilm jelleg érzékelhető), a retrofíling együttes erővel egy nagyon szerethető moziélményt hozott el, valamint a hitet abban, hogy az alakváltó robotok kalandjait nem kell végérvényesen temetni: Travis Knight filmje egy olyan alap, amelyre a franchise bátran építhet!