Az Uránia Moziban láttam annak idején ezt a filmet. Természetes, hogy kíváncsi voltam rá, hiszen mégis csak a legnagyobb magyarról szól. Széchenyivel Istvánnal szerintem szimpatizáltam is a történelmi tanulmányaim során, hiszen, ha épp egy dolgozatra, feleletre készültem, a munkásságának, tevékenykedéseinek köszönhetően rengeteg adat volt, amit meg lehetett jegyezni, meg lehetett tanulni, bele lehetett kapaszkodni. Ha esetleg nem jutott eszembe pár vele kapcsolatos fontos dolog az ilyen megmérettetések során, akkor eszembe jutott valami más vele kapcsolatos fontos adat, momentum.
S kíváncsi voltam, hogyan ábrázolják az életét a filmvásznon.
Szerintem Széchenyi István és Wesselényi Miklós szerepére megtalálták a legalkalmasabb színészeket Eperjes Károly és Cserhalmi György személyében, legalábbis számomra ők a legemlékezetesebbek. S tulajdonképpen mondhatjuk, hogy egy megfelelő, kimerítő életpálya ábrázolást kaptunk. Számomra valahogy mégis túl hosszú, vontatott és unalmas volt az egész, bár lehet, hogy szimplán túl fáradt voltam hozzá. S a film végén egy valami kissé meglepett. A nézőközönség nagy része egy kifejezetten idős korosztályból került ki. S amikor véget ért, a közönség nagy része felállt a helyéről, és megtapsolták a filmet, mintha csak színházban lettünk volna, bár színházban sem feltétlenül szokás felállni, legalábbis nem ilyen emlékeim vannak. Én nem csatlakoztam a tapsviharhoz. Valahogy furcsállottam. Hisz lényegében a filmvásznat tapsolták meg, bár lehet, hogy stílusosan leeresztettek egy piros függönyt a vászon elé.
