:::CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::
Az olasz filmipar a 60-as, 70-es évek fordulóján ontotta magából a hol jobb, hol kevésbé színvonalas spagettiwesterneket, amelyek közül sokat tisztes iparosmunkaként "csodálhatunk", már amennyiben valamilyen formában hozzájutunk ezekhez. A Magyarországon szinkronnal vagy felirattal elérhető ezen műfajú alkotások száma ugyanis viszonylag kevés, jobb esetben még itt-ott megtalálhatjuk mondjuk angol nyelven, magyar felirat nélkül, mint ezt az opuszt is. Egy másik westernhez kapcsolódva dobta ki a gugli ezt a filmet (a címet talán úgy lehetne lefordítani, hogy És Isten szólt Káinhoz...), és kíváncsi lettem, mit is takarhat ez a furcsa félmondat. Ez sajnos nem nagyon derült ki számomra a történetből, ugyanis ennek a biblikus felhangnak nem sok kapcsolódási pontja van a sztorival. Ennek ellenére nem kis meglepetésben volt részem, miután elkezdtem nézni a filmet.
Gondoltam, Klaus Kinski és a western olyan sajátos egyveleget alkothat, amiért érdemes lehet időt szakítani ennek az alkotásnak a megtekintésére, kimondottan hangulatos szokott lenni Kinski mint gonoszt játszó színész jelenléte a filmekben. Hogy, hogy nem, itt jófiút játszott (bár Gary Hamilton sem sokban különbözik a környezetétől, kegyetlenül leszámol a bűnösökkel), meg is lepődtem ezen. A történet valójában eléggé sablonosan indul, egy férfi – Gary Hamilton – a fegyenctelepről kiszabadulva elindul, hogy bosszút álljon azokon, akik őt erre a nem éppen vidám helyre bejuttatták. A felvezetés kicsit lassú, megismerkedünk a főszereplőkkel, bár eleinte talán nehezen áll össze a kép a nézőben, hogy ki miért is lesz fontos a történetben, de körülbelül az első félóra után kezd tisztulni a felállás, és olyan szokatlan westernt kap a néző, amely után bizonyos értelemben véve még ma is megnyalja mind a tíz ujját, ha megvan neki az összes. Arra ugyanis feltehetően kevesen gondolnának a film megnézése előtt, hogy itt bizony egy horrorisztikus elemekkel teletűzdelt westernt fognak kapni. A végeredmény azonban talán kevésbé meglepő, ha tudjuk, hogy a rendező és az egyik forgatókönyvíró az a bizonyos Antonio Margheriti volt, aki viszonylag sok horrorfilmet is forgatott. Gyaníthatóan nem véletlen tehát, hogy minden idők (egyik) legsötétebb, legfélelmetesebb, legnyomasztóbb (spagetti)westernjét kapja a néző.
Az első félórát követően a történet egyetlen éjszaka alatt játszódik le, amely során Gary szinte szó szerint rászabadítja a poklot azokra, akik felelősek az ő szenvedéseiért. A történet misztikusságát fokozza, hogy éjszaka feltámad a vihar, mintha a természetfölötti erők is a férfit segítenék. Gary rettegésben tartja az ellenségeit, már a nevének hallatára is összerezzennek a rosszfiúk. S ahogyan telik az idő, Gary sorozatosan levadássza az ellenségeit. Kísértetként hol fel-, hol eltűnik, föld alatti labirintusokból bújik elő, a kavargó portömeg és a sötétség fedezékéből lő, így gyakorlatilag megfoghatatlan. És, ha mindez nem lenne elég, időről időre megszólal a városka harangja, amiről a főgonosz, Acombar (Peter Carsten) nem tudja eldönteni, hogy Gary húzza-e a kötelet, netalán a szél mozgatja, s így egy lélektanilag nagyon nyomasztó légkör kezd kibontakozni. Végül a főhős a gonoszok saját félelmeit fordítja ellenük, és habár a történetet nem bonyolították agyon, mégis rendkívül sűrű atmoszférát sikerült teremteni. (A gótikus horrorokba illő hangulatot még olyan effektek is erősítik, mint a hirtelen kivágódó ablakok, a meglibbenő függönyök, egyszerre félelmetes, baljóslatú és nyomasztó hátteret szolgáltatva a történetnek.) Ráadásul a film végére még egy családi tragédiát is kapunk, a főgonosznak teljes értékvesztéssel kell szembesülnie, ami még inkább aláhúzza a történet drámai jellegét. Az pedig már csak hab a tortán, hogy a történetet záró leszámolásra egy tükrökkel, illetve tükrös szekrényekkel teli, égő szobában kerül sor. Acombar sorra lövöldözi szét a tükröket, egyre kétségbeesettebben látva, hogy sosem Gary-t találja el, s az izzadó arcára, tágra nyílt szemeire ráközelítő kamera tökéletesen visszaadja a figura rettegését. (Számomra ez a befejezés Az aranypisztolyos férfi című Bond-sztori némileg hasonló jelenetsorát idézte fel, ahol Bondnak egy tükrös labirintusból kell megtalálnia a kiutat.) Az Acombar család teljes személyi és anyagi pusztulása egyúttal társadalomkritikaként is értelmezhető, hiszen Acombar volt az, aki az amerikai polgárháború idején Hamiltont csőbe húzta; kiraboltak egy postakocsit, azonban, amíg Hamiltont börtönbe záratta, ő maga vidáman élt a pénzből, s felvásárolta az egész várost, mindenkit a markában tartott. Ezt pusztítja el Hamilton, illetve átvitt értelemben a sors, vagy maga Acombar és az ő kapzsisága. A pusztulást szimbolikus események is aláhúzzák, egyrészt Hamiltonnak a városba érkezésével feltámad a viharos erejű szél, másrészt a történet végén Acombar házában tűz üt ki, vagyis ezeknek a jelenségeknek a tisztító erejére is asszociálhatunk.
Egyértelműen Klaus Kinski viszi el a hátán a filmet, itt ritka kivételként nem gonosz embert alakít, s hihetetlenül érzékletesen tud eljátszani egy olyan figurát, aki egyszerre rokonszenves és félelmetes. Gyakorlatilag ő maga a halál, aki kicsit szellemhez hasonlatos, kicsit a slasherek gyilkosaihoz, az egyik alkalommal pl. a harangkötélre lógatja fel Acombar csatlósát, de egyéb esetekben is könyörtelenül leszámol mindenkivel. Kiemelendő még Peter Carsten játéka, aki meggyőzően alakítja a fokozatosan a téboly szélére kerülő gonoszt, a városka nagyhatalmú urából mindenét elvesztett, kiszolgáltatott emberré váló zsarnokot, aki még arra is képes, hogy megöljön egy papot. A történet lényegében véve a kettejük idegrendszerének párharca, s így akár pszichothrillerként is funkcionálhat a film, nem feledkezve meg az erős drámaiságról sem. A két főszereplő és a rendező mellett dicséret illeti meg a zeneszerzőt (Carlo Savina) és az operatőröket (Riccardo Pallottini, Luciano Trasatti) is, mert az ő munkájuk is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy sikerült létrehozni a film különleges légkörét.
Az E Dio disse a Caino... korántsem a legtökéletesebb western, annyi azonban bizonyos, hogy a(z egyik) legkülönlegesebb. Sajnos egy gyakran alulértékelt és – főleg Magyarországon – kevéssé ismert darabról van szó, valószínűleg soha nem is fogják bemutatni hazánkban, noha sokkal érdekesebb és sajátosabb hangulatú, mint azok az amerikai vagy olasz tucatwesternek, amelyeket némely csatornák időnként vetítettek. Aki unja a lapos, sematikus westerneket, annak nyugodt szívvel tudom ajánlani ezt az alkotást. Nem mondom, hogy ez lett a kedvenc filmem, de sok meglepetéssel szolgált, és rendkívül erős atmoszférát tudott teremteni, így a kissé döcögős első félóra után már valóban érdekfeszítővé vált a cselekménymesélés. Így ez a film érdekes példája lett annak, hogyan lehetett új színeket, megközelítéseket vinni egy egyre inkább ellaposodó és a tömegtermelésre ráálló műfajba. Azt hiszem, ez a film egyedülálló a westernzsánerben, már csak ezért is megérdemelné a nagyobb nyilvánosságot, illetve a magyar nézőkhöz való eljuttatást is.
69 E Dio disse a Caino... (1970)
Gary Hamilton, az ártatlanul tíz évre ítélt férfi kiszabadul a börtönből, és bosszút esküszik az igazi bűnösök ellen.
Szereplők: Klaus Kinski, Antonio Cantafora, Peter Carsten, Marcella Michelangeli, Giuliano Raffaelli
