Kedvenc hálószövőnk legújabb bevetése hangvételben ott folytatja, ahol a Hazatérés befejeződött: egy lendületes, vicces, látványos, vagyis egy ízig-vérig nyári blockbuster lett a Pókember: Idegenben, melyben nemcsak Peter Parker, hanem mi, nézők is úgy érezhetjük, mintha az egyik Vakáció-filmet (kézenfekvő módon az Európai vakációt) kapnánk meg, jó nagy adag várospusztítással megspékelve. Mindeközben pedig kellőképp reflektál a MCU-n belüli és kívüli dolgokra, utóbbiakra úgy, ahogyan azt egy Marvel-filmtől ritkán láthatjuk. A vélemény helyenként spoilereket tartalmazhat jelen filmre, illetve a Bosszúállók: Végjátékra is.
Nem sokkal az előző Marvel-mozi eseményei után járunk: sikerült visszacsinálni a csettintést, a Bosszúállók legyőzték Thanost, s az emberiség azon része, mely a főgonosz által 5 éve eltűnt, szépen visszatért (már az önmagában elég vicces, ahogyan ezek emberek visszakerülnek korábbi helyükre, ráadásképpen pedig számukra ez az állapot nem tartott tovább néhány másodpercnél). Peter Parker pedig, miután közreműködött Thanos legyőzésében, szeretne visszatérni a rendes kerékvágásba: élni a saját tiniéletét, vagyis barátokkal lógni, s meghódítani a csajt, nevezetesen MJ-t, vagy éppenséggel élvezni a vakációt. Köszöni szépen, neki perpillanat nem kell a szuperhősöket övező médiafelhajtás, sem egy újabb világmegmentés, s most még nagyon nem akar az „új Vasember” lenni, mi több, Nick Fury telefonhívásait sem fogadja. Ehelyett Parker az osztálytársaival és két kísérőtanárával egy európai nagyvárosokat körbejáró osztálykiránduláson vesz részt, csakhogy az idillbe egy óriási méretű „elementárok” rondítanak bele. Nincs mese, a fenyegetést meg kell állítani hősünknek (még jó, hogy May néni becsomagolta a szuperhős jelmezt), egyedül azonban kevés ehhez, a segítség pedig egy új, eddig ismeretlen intergalaktikus (vagy interdimenzionális?) hős képében érkezik, aki nem más, mint Mysterio, polgári nevén Quentin Becks. Az új fiú antréja pedig olyan hatásosra sikeredett, hogy nemcsak Pókembert, hanem Nick Furyt és a S.H.I.E.L.D. maradékát is ámulatba ejti. Kézen fekvő ezek után, hogy a két hős együttesen szálljon szembe az újabb „elementáris veszéllyel”, mígnem a dolgok egy nem várt fordulatot vesznek…
Ha a Végjátékra úgy tekintünk, mint egy regényfolyam utolsó fejezetére, akkor az Idegenben simán lehetne ugyanennek a történetnek az epilógusa. Egyrészt tekintettel van az előző etap eseményeire, sőt, Tony Stark „szelleme” erőteljesen érződik a sztoriban. De ez így is van rendjén, hiszen mióta Pókember is az MCU része, Vasember nemcsak mentorként, hanem kvázi apafiguraként van (volt) jelen Peter Parker életében, s aki ráadásképpen az örökségét erre a 16 éves srácra hagyta. Ez egyébként egy nagyszerű húzása a filmnek: a főszereplő folyamatos dilemmája aközött, hogy ő maga mit szeretne csinálni, s mi az, amit elvárnak tőle mint tizenéves, s mint szuperhős. Ha még hozzávesszük azt is, hogy mindezt egy olyan életszakaszban kell átélnie, ahol még mindenki önnön identitását keresi, nos, az még inkább átérezhetővé teszi ezt a kérdést. Azon túl, hogy ez egy rendkívül izgalmas része a történetnek, humorforrásként sem utolsó (csak egy példa: Peter nem rest arra használni Stark egyik fegyverét, hogy MJ egyik udvarlóját elijessze). De maradjunk még a téma komolyságánál: ebben a filmben Peter Parkernek fel kell nőnie, s meg kell értenie azt, hogy mit is jelent a Pókember-és szuperhős lét (igen, elő lehet venni azt a bizonyos mantrát, miszerint „a nagy erő nagy felelőséggel jár”). Akárhogy is nézzük, ez egy rendkívül nehéz feladat egy 16 éves számára, s nem véletlen, hogy a főszereplő az első komolyabb nehézségnél megfutamodik. S ez lesz az a pont, ahol hibát követ el, s vállalnia kell a felelősséget, illetve helyre kell hoznia a hibáját. Itt térhetünk ki a másik fontos szereplőre, Mysterióra. Nagyon érdekes, hogy mind az előzetesek, mind a film első fele úgy kívánja beállítani őt, mintha egy segítő társ, vagy akár egy barát lenne (külön jó húzás a forgatókönyv íróktól, hogy pont akkor bukkan fel Parker életében, amikor a srác úgy érzi, sem a magánéletében, sem a szuperhősködésben nem akarnak a dolgai úgy alakulni, ahogy szeretné). Ez az igencsak egyoldalú ábrázolás kicsit a „túl szép ahhoz, hogy igaz legyen” hatást kelti, nem véletlenül (nem beszélve arról, hogy akik ismerik a képregényeket, azok hamar átláthatnak a szitán). Ugyanakkor a stáb mentségére legyen szólva, hogy ez a csavar tulajdonképpen jót tesz a filmnek: Mysterio képessége nemcsak látványos, de elgondolkodtató is. Tudniillik azzal a korunkban igencsak égető kérdéssel játszik, hogy mit tudunk elfogadni valóságnak, s el tudjuk-e hinni mindazt, ami a szemünk előtt történik, másképpen fogalmazva: az orrunknál fogva vezetnek minket, vagy felül tudunk kerekedni az illúzión? Ezt pedig csak hangsúlyosabbá teszi az első stáblista utáni jelenet, nem kicsit reflektálva arra, hogy a fake news jelenség, mint olyan, rendkívül veszélyes, s amely alól a szuperhősök sem kivételek. Jelen film epilógus jellegének másik fontosabb vonása pedig a fáziszáró mivoltából fakad: az univerzumosdi nem ér(het) véget, s akárcsak a világnak, a közönségnek is szüksége van a hősökre, s meg kell ágyazni az új generációnak, s erre Pókembernél alkalmasabb jelöltet keresve sem találhatott a Marvel.
Az Idegenben azonban nemcsak Pókembertől és Mysteriótól, illetve pontosítok: az őket játszó színészektől működik jól (Tom Hollandet még mindig az egyik legjobb választásnak tartom e szerepre, Gylenhall pedig most is profi munkát végez). Samuel L. Jackson folyamatos morgolódásai még mindig remekül színesítik a sztorit, Ned továbbra is remekel a „Pókember legjobb barátja” szerepkörben, Happy Hogan pedig amikor csak feltűnik, garantált a vicces szituáció és/vagy beszólás. Két esetben lehet hiányérzetünk: az egyik May néni, aki újfent csak dögös anyukaként tetszeleg, illetve MJ, akinek a cinizmusa rendkívül jól állt a Hazatérésben, itt viszont már-már idegesítő volt ezen tulajdonsága.
Mindezeken túlmenően látványban és humorban a Marvel még mindig topon van: a vicces beszólásokból akad bőven, s bár az európai utazgatás inkább csak a történet keretét biztosítja, ugyanakkor a kultúrák közti különbségek is tartalmaznak egy-két jó poént. Emellett a Velencében, Prágában, vagy éppen Londonban történő pusztítások is pofásak, ahogyan azt egy ilyen szuperhősös popcornmozitól megszokhattuk.
Zárásképpen pedig csak annyit: a Végjáték katarzisa után kimondottan jól tudott esni egy olyan alkotás, mely kicsit könnyedebb vizekre evez hangvételben. A Pókember: Idegenben ezt maximálisan teljesíti, és egy ilyen levezetés után pedig nem is kívánhatunk mást, mint hogy egy kis szusszanás után 2020 májusában induljon a következő fázis.
73 Pókember – Idegenben (2019)
Pókember számára nincs megállás, úgy tűnik, hősünk sosem lazíthat. Miközben a falmászó többször bizonyította, hogy egymaga képes megszabadítani a világot az... több»
Szereplők: Tom Holland, Jake Gyllenhaal, Samuel L. Jackson, Jeff Bridges, Marisa Tomei
