A brooklyni gettóban járunk. Egyetlen utca egyetlen tikkasztó napját követhetjük végig reggeltől másnap reggelig, ahol az elviselhetetlen nyári forróság felszínre hoz egy olyan feszültséget, amely már jó ideje érezhető az ott élők között. A javarészt feketék által lakott, de más nációkkal is tarkított városrészben a kánikula – egyfajta katalizátorként működve – olyan társadalmi és egyéni konfliktusokat gerjeszt ember és ember között, amelynek súlyos zavargás lesz az eredménye, s amelynek következtében egyeseknek dönteniük kell, hogy ebben a konkrét szituációban miként „cselekedjenek helyesen”.
A Szemet szemért, amely az író-rendező Spike Lee első komolyabb nemzetközi sikerét és visszhangját eredményezte, idén lett 30 éves, s e kerek évforduló több szempontból is érdekes nekünk, filmkedvelőknek. Az egyik (az örömteli), hogy egy fontos témát oly’ módon közelített meg, amely által a film három évtized távlatából is rendkívül frissnek hat, a másik (a szomorú) pedig az, hogy az egyik főszerepet játszó, s karrierjének egyik, ha nem a legjobb alakítását nyújtó Danny Aiello idén decemberben hunyt el.
Minden egy megtörtént esettel kezdődött: a faji zavargások nem újkeletű jelenségek New Yorkban, ám egy 1986-ban, a város Howard Beach nevű részében történt esemény volt az, amely a filmben látottakat is inspirálta. A három évvel korábbi rendőri túlkapásnak egy afroamerikai srác halála lett az eredménye. Ám amíg a Szemet szemértben eljutunk eddig a pontig, addig Lee magabiztosan, némi humorral fűszerezve, de a téma komolyságát egy percig sem szem elől tévesztve kalauzol minket ennek az egy utcának a mikroközösségébe, s független filmes mivoltának köszönhetően nyugodt szívvel engedhetett meg magának olyan húzásokat, amelyeket egy nagyobb stúdió tutira kukázott volna.Ilyen például az a – már önmagában is szokatlan – megoldás, hogy egy kvázi videoklippel indít a film: az elsőfilmes Rosie Perez táncol és bokszol megállás nélkül, miközben szól a „Fight the Power” című Public Enemy dal (a szám a film későbbi jeleneteiben is fontos szerepet fog kapni). Ezt követően pedig a környék kerül előtérbe jellegzetes figuráival és atmoszférájával.
Nagyon sokáig úgy érezhetjük, hogy mozaikszerűen megalkotott életképeket látunk egy brooklyni utcából, amelyeket még, ha lazán is, de egy Mookie nevű figura (akit nem mellesleg Spike Lee alakít), a történet léhűtő pizzafutárja köt össze. Ám ahogy haladunk előre a történetben, úgy kezd egyre világosabbá válni, hogy az egyes mikrotörténetek miként hatnak egymásra, egyben kirajzolódik az is, hogy a személyes és társadalmi ellentéteknek előbb-utóbb súlyos következményei lesznek. Egyébként rendkívül ügyes húzása a szkriptnek, hogy a kezdetben csak szájkarate formájában testet öltő nézeteltérések ellenére is a környéknek van egy idillinek mondható hangulata. Persze, ahogy arról fentebb már szó volt, a karakterek, szituációk és a dumák tesznek róla, hogy végig autentikusnak hasson a helyszín: ott van például Rádiós Raheem, aki hatalmas, és magnóval a vállán rója az utcát, maximum hangerőn bömböltetve a Public Enemy-t, vagy a koreai kisbolt, ahol a tulajok és a helyi vevők között állandó a veszekedés, s mindezek mellett az utcán megy a szókimondó szleng, az arcoskodás és a káromkodás (az eredeti szövegben 240-szer hangzik el az „f” betűs szó, mellyel a maga korában rekorder volt).
A filmbéli események legfontosabb helyszíne mégis az a bizonyos pizzéria lesz, amelyet egy olasz bevándorló, Sal üzemeltet már hosszú évek óta, s ahol Mookie is dolgozik. Itt lehetünk szem- és fültanúi az első érdemleges konfliktusnak („Miért nincs egyetlen fekete tesó sem a Hírességek falán?” – teszi fel a kérdést a Dilizsák nevű karakter), itt lesz először gond Raheem habitusával, és ez lesz az a hely, ahol néha burkoltan, néha pedig abszolút kendőzetlenül hangoznak el rasszista megjegyzések. Apropó: szintén egy másik remek húzás Lee-től, hogy egy percben képes volt összehozni egy olyan jelenetsort, amelyben néhány szereplő a legrosszindulatúbb sztereotípiákkal osztja ki a másik származását, mindezt egyenesen a kamerába nézve (nem menekülnek az afroamerikaiak, az olaszok, a koreaiak, a latínók, de még a zsidók sem).
Ám Sal pizzériája nemcsak az acsarkodás helyszíne, ugyanis itt kerül sor a film (a legjobb értelemben vett) legérzelmesebb jelenetére is, amikor apa és fia beszélnek az étteremről és a környékről. A hőség és az indulatok hatására azonban az idillnek hamar vége lesz, s az utolsó harmadára a sztori gellert kap: Dilizsák és Rádiós magánakciójából utcai balhé lesz, ahol a felpaprikázott érzelmeknek már nem lehet megálljt parancsolni, s az eddigi szájkaratét a tényleges erőszak váltja föl, amelynek áldozatai is lesznek. A mintegy 15 perc alatt lezajló szcénának pedig a másnap reggel fogja adni az igazi erejét, amikor a romok között sétálva mindenkinek nyilvánvalóvá válik, hogy Brooklyn ezen utcája már sosem lesz az, ami eddig volt.
A nagy dulakodás és annak utóhatása kapcsán azonban az lesz igazán érdekes, hogy film nem áll egyik fél oldalára sem, sőt, abban a kérdésben sem foglal állást, hogy támogatja, vagy ellenzi az erőszakos fellépést (ezt támasztja alá a film végi egy-egy idézet Martin Luther Kingtől és Malcolm X-től). Mindez egy kimondottan okos húzás, s talán ebben rejlik a Szemet szemért nagysága mind a mai napig: egy konkrét társadalmi kérdést/problémát, illetve annak az egyénre gyakorolt hatását többféle szempontból közelít meg, s ütközteti az álláspontokat. Nem az a fontos, hogy ennek vagy annak az oldalnak van igaza, mert ilyen nincs, hanem arra világít rá, hogy mindenkiben élnek előítéletek mások iránt, s ezek bizony az értelmezésünket is befolyásolják. Erre a legjobb példa, amikor a balhé során Mookie meghozza a saját döntését, mely az egyik nézőpontból épp ellenkezője a „helyes cselekedetnek”, a másikból viszont pont ezzel tette a legjobbat.
A Szemet szemért egy igazi úttörő alkotás volt a maga idejében, s később olyan filmmé vált, amely harminc évvel a megjelenése után is képes vitákat generálni az emberek között. Fontossága vitathatatlan, kultstátusza megkérdőjelezhetetlen.
82 Szemet szemért (1989)
Brooklyn egyik lepusztult negyedében van egy pizzéria, míg vele szemben egy kínai házaspár kereskedése. A pizzázót egy olasz apa üzemelteti két fiával. A környékbeli néger... több»
Szereplők: Samuel L. Jackson, Martin Lawrence, John Turturro, Danny Aiello, Rosie Perez
