A tisztességtelen zsaru

2020.01.29 18:22 Filmbarbár Olvasottság: 273x

0

Jean-Paul Belmondóról valószínűleg sok film címe ugorhat be az egyszeri nézőnek, de A betörés valószínűleg nem ezek között van. Eléggé ritkán vetített film, én nem is emlékszem, hogy láttam volna a tévében, pedig az unalomig ismételt alkotások mellett egy kis felüdülést nyújthatna. Igaz, mai szemmel nézve kicsit megkopott már, de az időnkénti bugyutaságok és a helyenként túlságosan is lassú tempó ellenére is végig élvezhető darab ez. Jóllehet, két óra hosszúságú a film, az aránylag fordulatos cselekménynek köszönhetően nem éreztem végeérhetetlennek.

A kicsit hosszú expozíció egy betöréses rablást mutat be, amelynek során néhány bűnöző sikeresen megfúj egy adag smaragdot. Henri Verneuil rendező úr – úgy tűnik – nagyon ráért, mert mondhatni idegtépő aprólékossággal részletezi a történéseket a lakásba való behatolástól a széf felnyitásáig. Hogy az itt ábrázolt eseményeknek mennyi köze van a valósághoz, nem tudom, mindenesetre érdekes volt Belmondo táskája, amely egyszerre volt rejtjel-fejtő készülék, kulcsmásoló és még ki tudja, mi minden. Kíváncsi lennék, tényleg létezik-e, létezhet-e ilyen mindentudó eszköz és, hogy a 70-es évek elején ez mennyire volt kitaláció.

Szó, ami szó, a film első kb. 15-20 perce ezzel telik el, ami szerintem egy kicsit unalmas, de túlélhető. Hogy a helyzet ne legyen ilyen egyszerű, feltűnik a színen Zacharia felügyelő (Omar Sharif), akit Azad, a betörők főnöke (Belmondo) igyekszik lerázni. A történet kitűnő dramaturgiai megoldása, hogy már itt egymásnak eresztik a két későbbi ellenfelet, ám aki esetleg nem olvassa el a film cselekményének leírását, az legfeljebb a szereposztás alapján gondolhatja, hogy Sharif komolyabb szerephez fog jutni a történet későbbi részében. Ugyanis ekkor még úgy látszik, Zachariát sikerül becsapni, ám később megtudjuk, hogy valójában már ekkor szimatot fogott.

Ahogyan az lenni szokott, semmi sem alakul simán, a rablók ugyanis nem tudnak elhajózni a kikötőből. S hogy, hogy nem, az újra felbukkanó Zacharia eleinte csak finoman, később egyre erőszakosabban és egyre tisztességtelenebbül kezdi követelni a zsákmányt. Itt jön el a film egyik fontos fordulata, hiszen alapvetően megkérdőjeleződnek olyan fogalmak, mint az igazságszolgáltatás vagy az erkölcsösség. Verneuil ugyanis kiforgatja a sztereotípiákat, és a néző rokonszenvét fokozatosan a bűnözők felé terelgeti, miközben Zachariáról apránként lehull az álarc, és a figurája viszolygást vált ki a nézőből. A látszólag megnyerő mosoly mögött egy vadállat rejtőzik, aki korrupt, erőszakos, cinikus, s aki adott esetben még a gyilkosságtól sem riad vissza.

A krimis-akciófilmes vonulat ellenére részben lélektani drámának is tartom ezt a filmet (a két főszereplő komoly pszichológiai csatát is vív egymással), amely azonban szerintem nem ás elég mélyre, én legalábbis úgy éreztem, nem tudja elhitetni azt, hogy igazán komoly tétje lenne ennek az egész ügynek és a két főszereplő párharcának. Mindez talán azoknak a többé-kevésbé humoros párbeszédeknek is köszönhető, amelyek például Belmondo és Sharif között alkalmanként elhangzanak. Illetve, mintha archetípusok lennének a főszereplők: a kemény és korrupt rendőr, illetve a jószívű, szeretnivaló rabló, s a jellemük érzésem szerint nincs igazán kidolgozva.

A sikerültebb lélekrajzhoz szerintem Azad esetében álltak a legközelebb az alkotók, aki többször kerül olyan helyzetbe, amikor különböző oldalról kell megmutatkoznia. Hol a társaiért felelősséget vállaló férfit látjuk, hol a vagány csávót, hol a nőcsábászt, hol a szerelmest. A többiek azonban majdnem súlytalan alakok, a nők pedig kifejezetten kicsit butuskaként jelennek meg, mintha végképp csak kellékek lennének ebben a férfiak uralta világban. (Ezt azért is sajnáltam, mert a mellékszerepekben is olyan színészek tűnnek fel, mint Robert Hossein, Renato Salvatori vagy Dyan Cannon, akiket azonban mára már szinte teljesen elfelejtettek az emberek, a nálam fiatalabbak – a tizen- és huszonévesek – pedig jó eséllyel soha nem is hallottak róluk.)

Szerintem a lélektani mélység ábrázolásának elmaradása mellett a film másik gyenge pontja az, hogy a vicces pillanatoknak is köszönhetően nem érezni Azad kvázi magányos küzdelmének súlyát, nem annyira nyomasztó a hatalommal folytatott harca. (Hiszen ne feledjük, hogy Azad valójában a törvény képviselőjével áll szemben, s alapesetben az emberek igazságérzete nyilván a rendőrnek adna igazat, s a bűnüldöző szava, tekintélye jóval nagyobb súllyal esik latba, mint egy bűnözőé. Verneuil azonban Azadot szinte minden tekintetben fölé emeli Zachariának, s talán ennek az ironikus, mégis súlyosan komor látószög-változtatásnak is köszönhetően a rendőr tekintélye és hatalma szinte megsemmisül, viszont így érzésem szerint a tőle jövő fenyegetés súlya is csökken.) A részben – vagy jórészt? – Belmondóra szabott film kevésbé noiros hangulatú lesz ezáltal, sokkal inkább a vagány csirkefogó figurája dominál a történetben.

A viszonylag élvezetes cselekménybonyolítás mellett természetesen nagy szerep jut a látványnak is: autós üldözés (talán 10-12 perc), Belmondo akciójelenetei (zömmel ő maga hajtotta végre ezeket, dublőr nélkül), a nagyvárosi forgatag (igazi forgalomban leforgatott autós, buszos jelenetek), s ezt a látványvilágot egyenesen Claude Renoir operatőrnek köszönhetjük. A zenét pedig Ennio Morricone szolgáltatja, és habár nem ez a legismertebb és legemlékezetesebb munkája, így sem lehet okunk panaszra. Ami külön öröm a magyar néző számára, hogy a film első szinkronja még a "hőskorban" készült, és többek között Sztankay István és Mécs Károly hangolják a színészeket.

Bár A betörés nem tűz ki nagyobb célokat maga elé, mint a néző szórakoztatását, meg kell hagyni, hogy ezt viszonylag magas színvonalon teszi. Nincs CGI, nem folyik patakokban a vér, mégis érdekes a történet, még ha érzésem szerint itt-ott nyugodtan lehetett is volna belőle húzni. A mindent elárasztó amerikai produkciók tengerében néha felüdülést nyújt egy-egy európai film, csak sajnos ezeket ritkán veszik elő, holott bőséges választék állna rendelkezésre nem amerikai alkotásokból is. Ha nincsenek túlzott elvárásaink, akkor A betörés a mai néző számára is kellemes kikapcsolódást tud nyújtani, még, ha ennél többre nem is hivatott.