Ölelés a March családtól

2020.02.09 19:34 Adepto Olvasottság: 174x

1

SPOILERES KRITIKA

Először is le kell szögeznem, hogy nem olvastam a könyvet, és nem láttam egyetlen korábbi filmet sem. Ettől függetlenül és/vagy pont ezért nekem ez a Kisasszonyok borzasztóan tetszett. Pedig nem lehetett könnyű egy olyan könyvet filmvászonra adaptálni, amit oly sokan és sokféleképpen feldolgoztak már az elmúlt évtizedek folyamán. Lehetett volna a koncepció a manapság sajnos egyre jobban divatját élő extravagáns, túl modern gondolatmenet. Greta Gerwig azonban hihetetlen alázattal, finoman nyúlt a 4 lánytestvér életét bemutató történethez. És tette mindezt olyan szeretettel, ami számomra átsütött a filmvásznon, és egy olyan szívet melengető alkotás lett, amire őszintén szólva nem is számítottam. A színészgárda és a rendezőnő alapján bizakodtam, de túlszárnyalták az elvárásaimat.

Tulajdonképp rögtön az elején kapunk egy nagyon rövid, de annál humorosabb párbeszédet Friedrich és Jo közt, mikor utóbbinak kissé lángra kap a szoknyája. Hangosan felnevettem, és ez jó alapot adott a folytatásnak. Annak a folytatásnak, amely bővelkedett további vicces, vagy pont érzelmes párbeszédekben, drámai jelenetekben és érdekes fordulatokban (amik gondolom, ha valaki olvasta a könyvet, kevésbé voltak váratlanok).

Erős jelenetek vannak benne, amelyek mégis finoman megmunkáltak. Ezek Greta Gerwig érdemei, akinek a nevét én a Ladybird kapcsán jegyeztem meg. Nagyon megindító például a 4 lány és az édesanyjuk kapcsolata, a szeretetteljes pillanatok, mint amikor egymást átölelve hallgatják az anyjukat, aki a háborúban résztvevő apjuk levelét olvassa fel nekik. Szinte vágyakozik ez ember ilyen tiszta és erős családi kapcsolatra (ahogy például Laurie arcán is láthatjuk a film elején).

Nagyon tetszett az is, hogy egy-egy jelenetben megtörtént eseményekre, reakciókra kicsit később kapunk választ, akkor nyernek még inkább értelmet. Az egyik ilyen, amikor először azt látjuk, ahogy Amy nagyon hevesen magyarázza el Laurie-nek – tulajdonképpen kiosztva a fiút –, hogy a házasság nem érzelmi választás, hanem igenis egy gazdasági döntés. Ezek után látjuk azt a jelenetet, ami megalapozta ezt a kijelentést. Miután Beth beteg lesz, Amyt elküldik a nagynénjükhöz (Meryl Streep zseniális, mint mindig), aki azt a súlyos terhet teszi a vállára, hogy most már ő a család egyetlen reménye, és nagyon fontos, hogy hogy jól menjen férjhez.

Az emlékezetes jelenetek közül kiemelném még azt, amikor Teddy színt vall Jo előtt, de a lány kikosarazza. Egyrészt Timothée Chalamet és Saoirse Ronan egészen elképesztő alakítást nyújt, ami azok számára, akik látták a Szólíts a neveden és a Lady Bird című filmeket, nem meglepetés. És mindeközben ebben a hihetetlen érzelemdús, szívszaggató jelenetben egy gyönyörű táj, egy fantasztikus látvány tárul elénk. Magával ragadó pillanat.

Tetszettek a kontrasztok a jelen és a 6-7 évvel korábbi történések kapcsán. Ennek a megoldásnak az egyik legerőteljesebb pillanata, mikor Jo nem találja Beth-t az ágyában. 6 évvel korábban a lány jobban lett, és lent reggelizik az édesanyjukkal. A jelenben viszont, amikor lemegy a lépcsőn, az anyját egyedül találja az asztalnál zokogva...

A film bővelkedik a érzelemdús, elgondolkodtató idézetekben is, mint amikor Jo a haldokló Beth-nek azt mondja, hogy: "Ne csendben menj el, harcolj!". Vagy amikor Jo kételkedik abban, hogy Megnek férjhez kell mennie, de a nővére elmondja, ő ezt szerelemből teszi, és hozzáfűzi: "Csak azért, mert az én álmaim különböznek a tieidtől, nem jelenti azt, hogy kevésbé fontosak".

A filmet egy pont után belengő, várható gyászos hangulat egyik erős pillanata, amikor Jo a házuk előtt találkozik Mr. Laurence-szel, illetve amikor Jo nekiül és szinte egy ültő helyében megírja a regénye első felét. Ez egyszerre látványos montázs, ami belegondolva azért kissé hihetetlen is. Bár amennyire szerette a húgát és az írást is, akár igaz is lehet, hogy napokig bezárkózva, szinte éjt nappallá téve dolgozott.

Annyira szép jelenet a végén, ahogy aprólékosan bemutatják, hogyan készül el egy könyv, ebben az esetben konkrétan Jo March Kisasszonyok című regénye. Eközben bemutatják az általa nyitott iskolát is, ami talán egy kissé túl meseszerűnek és utópisztikusnak tűnik, de valahogy mégis jó érzés látni, ahogy azt is, hogy végül mindhárom lány megtalálta a helyét a világban, és az akkori korban alig jellemző módon a szerelmet is. Amikor Jo magához öleli a kész könyvét, látható rajta az a keserédes öröm, amit az elhunyt húgának tett ígérete beteljesítése okozott.