Gyorvik   2020.07.05 11:07

Lélektani dráma King módra

Igazán kiváló és megrendítő mű Stephen King regényének egyik első filmadaptációja, a Carrie. Az író nevéről – ha netalán nem is olvastuk még a könyvet, vagy láttuk a filmet – akár gondolhatnánk, hogy egy misztikus horror moziról van szó, ám alapvetően egy transzcendens elemekkel átszőtt felkavaró dráma, amely szókimondó kritikát mond többek közt a bigott és vak – a kommunikációt teljesen nélkülöző és visszautasító, a védtelen lelket is beáldozni kész – vallási fanatizmusról.

Mint egynéhány későbbi regénye, az írónak ezen szerzeménye sem illik bele a megszokott stíluskategóriákba. Az olvasók és a könyvekből adaptált filmek ismerői végeláthatatlan vitákat folytatnak egymással, vajon az adott könyv avagy a film ragadta meg jobban a témát. Horror témában egyébiránt sem könnyű klasszikust találni; az mindenképp deklarálható, hogy azok az adaptációk a legjobbak, amelyeknél az alkotó nem feltétlenül tükörfordítással próbálja filmre vinni az adott regényt, hanem a sajátos látásmódot és a drámaiságot emeli ki.

Lélektani dráma King módra

Carrie (Sissy Spacek) egyedül él az anyjával (Piper Laurie), akinek vakbuzgó vallásos megszállottsága miatt érzelmileg tökéletesen elszigetelődnek egymástól. Az anyaszerepet teljesen maga mögött hagyó nő neurózisos attitűdjéből kifolyólag abszolút érzéketlen az éppen serdülő gyermekének mindennapi gondjaira. Carrie érzelmeiben teljesen összezavart, állandó lelki atrocitások alatt éli iskolás éveit. Szürke, egyhangú hétköznapjait a sorozatos megszégyenítések, valamint nőiességének minden emberséget nélkülöző sárba tiprása jellemzi, s ez a valószínűleg már régóta benne szunnyadó telekinetikus erőket egyre inkább a felszínre hozza.

Sportnevelője anyjaként és barátjaként karolja fel, osztálytársnője – még ha a maga naiv, de őszinte módján is – megsajnálva őt saját barátját kéri fel, hogy bálba hívja Carrie-t. A lány – némi habozás után – végül igent mond, mely egészen meglepő módon személyiségének teljes kibontakozását hozza el számára. Elfojtott érzelmei, melyek egyéniségének kibontakozását – többnyire neveltetéséből és félénk természetéből fakadóan – a felé irányuló folyamatos heccelések következményeképp gátolták, hirtelen szárnyba szöknek. Titkolt képességei – melyek emocionális kilengései nyomán némiképp spontán nyilvánulnak meg – még anyja előtt sem állnak meg, aki a fiatal lány életében gyermekévei alatt egy megingathatatlan, de a félelem erejével ható negatív szellemi idollá vált. Később kiderül, hogy köztük kevéssé a szülő-gyermek viszony, sokkal inkább a vallási áhítat által megrészegített közös női sors minden áron való elszenvedése dominál.

A film sarkalatos módon ábrázolja a diákság közösségi szellemének erkölcsi kvalitását, pontosabban az annak általánosan tapasztalható, permanens ön-alulmúlását. A tanulók kirekesztő, a kisebbet valami delejes csábítástól hajtva állandóan vegzálni kész fellépése több jelenetben kiütközik. A keretek közé szorított – egymással sorsközösségben nem álló – fiatalok vitathatatlanul az alá-fölé rendeltség alapelve szerint élnek, melynek kikerülhetetlen következménye a leggyengébb eliminálása. A gyakran valódi cél nélkül vegetáló, irányítatlanul lézengő diákok idővel könnyedén magukra ölthetnek torz magatartásformákat. A valódi probléma ugyanakkor ott kezdődik, hogy egy idő után ez válik természetessé, sőt sikké, nemcsak a diákok körében, hanem néhány tanár esetében is.

Carrie-t a tanára – pedagógiai szemszögből tekintve – teljesen elhibázott, szakmaiatlan módszerrel próbálja visszahelyezni morális intaktságába. Egy félreértelmezett sértés, de leginkább a bűnös lelkiismeret egyre frusztrálódó agóniája ördögi tervnek ágyaz meg. A megdöbbentő a dologban nem az, hogy az összeesküvők a legemelkedettebb pillanatra időzítik szégyenletes tettüket, hanem, hogy egy emberi lelket olyan könnyed gátlástalansággal likvidálnak, ami pszichopata ámokfutókat is zavarba hozna.

A rendező szokatlanul hosszú szakaszt szentel a filmben a történet csúcspontjának helyszínéül szolgáló, bálteremben játszódó cselekménysornak. A bál kezdetétől a Carrie-t körülvevő miliő mámorító finomsággal permanensen szövődik át megejtően szépséges benyomásokkal, már-már szürreális hatást keltve a külső szemlélő számára. A negatív polaritás titkon alámerült, de a lappangó passzív érzelmek baljóslatúan forrongnak a mélyben – hiszen minden annyira tökéletes, oly háborítatlanul emelkedett. A feszültség csúcspontján használt lassított felvételek, a dialógusok alatt futó sejtelmes hanghatások idegtépővé varázsolják a képsorokat.

Végül a kígyó a farkába harap, nem tudni, átok vagy önátok valósult-e meg, avagy a cselekmény allegorikus módon csak a képzeletben játszódott-e le. Bár számos jelenete a filmnek kissé esetlen, mégis méltó a megtekintésre, hisz elgondolkoztató több szinten is. Úgy gondolom, King egy megfejthetetlen lélektani drámát konstruált a maga sajátos védjegyéhez igazítva, és ez átjött a mozivásznon is.

79 Carrie  (1976)

horror

Carrie egyszerű, gátlásos iskolás lánynak tűnik, akit azonban otthon és az iskolában is temérdek megaláztatás ér. Osztálytársai folyton gúnyolják és bántják, mélyen... több»