Filmbarbár   2020.08.12 22:08

:::CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::

Jóllehet, Sergio Corbucci pályája vége felé sikeres vígjátékokat is forgatott (pl. ...és megint dühbe jövünk; Kincs, ami nincs), a filmek iránt rajongók elsősorban a westernjeiről ismerhetik a mester nevét. Sajátosan pesszimista, nyomasztó légkörű westernjeiben az amerikai filmek Vadnyugat-képének komor ellentétét rajzolta meg, ahol a szereplők az erőszaknak, illetve az erkölcsi normák felrúgásának jelentős teret juttatnak.

A The Hellbenders (olasz címén az I crudeli, magyarra fordítva A kegyetlenek) szintén ezt a kilátástalan, kiábrándult légkört festi meg, s érdekes – bár nem egyedi – módon a délieket teszi meg hősöknek, illetve antihősöknek. Corbucci így párhuzamot von a polgárháborút elvesztő Konföderáció, illetve a II. világháborút szintén vesztesként átélő Olaszország között, s az olasz baloldal által a 60-as években megfogalmazott "rossz közérzet" vetül rá retrospektív módon erre a többé-kevésbé fiktív Vadnyugatra.

A film voltaképpen egy vadnyugati "road movie", és még azt is meg merném kockáztatni, hogy igazából nincs is cselekménye. A történetből kicsit nehezen derül fény arra, hogy hová is akar kifutni az egész, és csak lassan ébredünk rá arra, hogy Jonas ezredes és fiai kalandjait követhetjük nyomon. Az amerikai polgárháború véget ért, a helyzet lassan normalizálódni kezd, az egykori ellenségek közötti feszültség megszűnni látszik. A Jonas család (a Konföderáció katonái) azonban képtelen belenyugodni a déli államok vereségébe, és úgy döntenek, hogy kirabolnak egy északi pénzszállítmányt, a zsákmányból pedig fegyvereket vásárolnak, hogy újból kezdődhessen a harc. Ki is fosztják a szekeret, kegyetlenül lemészárolva a katonákat, majd pedig a saját mexikói zsoldosaikat is.

A neheze azonban csak ezután következik, hiszen át kell szelniük az északiak ellenőrzése alatt álló területeket ahhoz, hogy hazajuthassanak. Hogy a gyanút eltereljék magukról, egy koporsóba rejtve szállítják a pénzt, s egy felbérelt nőszemély alakítja az állítólagos özvegyet. Az ezredes a kíméletlenségig elvakult, csupán az a cél élteti, hogy hazajussanak. S e cél eléréséért semmilyen ár sem drága; ebben a világban természetes a hazugság, az erőszak (nemi erőszak is), de akár a gyilkosság is.

Jonas cinikus vén róka, aki a túlélés érdekében bármire képes, sziklaszilárdan hisz a saját (rög)eszméiben, s valójában képtelen felismerni, hogy irreális célokat követ, ezáltal pedig tragikus hőssé válik. Megszállott ugyan, mégsem hisztérikus elmebeteg, hanem bizonyos szempontból nagyon is racionális, nyugodt, gyakran méltóságteljes figura, míg a fiai az ő irányítása nélkül semmire sem lennének képesek. (Ezt akár úgy is felfoghatjuk, hogy Corbucci a fiatalabb nemzedékről mond megsemmisítő ítéletet: míg az apák nemzedéke kemény és férfias volt, addig a fiúké már hanyatlani kezd, ezzel pedig perspektíva nélküli jövőképet vázol fel.)

A film jól megmutatja, hogyan lehet visszaélni az eszmékkel, és hogyan lehet katonából közönséges és brutális bűnözővé válni. Noha a The Hellbenders sok más társától eltérően kevésbé erőszakos western, Corbucci itt is nyomasztónak, anti-álomvilágnak mutatja be a Vadnyugatot. A táj meglehetősen sivár, a főszereplők pedig sokszor kimondottan ellenszenvesek, lényegében véve senki sincs, akivel a néző azonosulhatna, elmosódik a határ a jó és a rossz között. A rendező gyakorlatilag nihilista képet rajzol, hiszen a hősei sem hősök, sőt, legtöbbször csupán egyszerű gonosztevők, ezzel pedig társadalomkritikát is gyakorol.

Számomra a film egyik Achilles-pontját viszont a cselekmény hiánya jelentette. Kicsit olyan volt, mintha 20-30 perces epizódok füzére lett volna ez a produkció, menetrendszerűen újabb és újabb emberek bukkantak fel, akiknek lényegében véve semmilyen funkciójuk sem volt, csupán az, hogy hátráltassák a csapatot a cél elérésében, és ezzel valahogyan kitöltsék a játékidőt. A film legjelentősebb feszültségforrását éppen az adja, hogy Jonas és társai hogyan igyekeznek elfedni a kilétüket, hogyan próbálják a pénzt hazajuttatni. Itt gyakorlatilag a pénz a főszereplő, az eszmék csupán az ezredes számára jelentenek valamit, a többiek inkább széthúznak. A csapat fokozatosan széthullik a film során, s az utolsó mintegy 20-25 perc egyszerre lesz hátborzongató és tragikomikus.

Az alkotóknak némi horroros felhangot is sikerül belecsempészniük a történetbe, ugyanis a fiúknak ki kell ásniuk a katonai temetőből a pénzt rejtő koporsót, s röviddel a zárlat előtt jön a hatalmas pofon a szereplők számára, hiszen kiderül, hogy rossz koporsót ástak ki. Ráadásul az indiánokkal való találkozás is végzetessé válik, s a groteszk finálé megmutatja a Jonas-félék totális csődjét. Ez már tényleg a nihilizmus tetőfoka, a kiábrándultság megnyilvánulása, Corbucci egyértelművé teszi, hogy a realitások elhanyagolása csakis a pusztulásba vezet.

A The Hellbenders némileg kilóg a (spagetti)westernek közül, hiszen míg e műfaj filmjeinek többsége csupán a szórakoztatásra összpontosít – természetesen nem mellőzve az erőszakot sem –, addig ez az opus kifejezetten intellektuális alkotás. Az alkotók több kérdésre is keresik a választ: Létezik-e bármiféle opció a realitásokkal szemben? Vissza lehet-e forgatni a történelem kerekét? Hogyan lehet helyesen bánni az eszmékkel? Meddig lehet elmenni a céljaink megvalósításában? Az egyén szembeszállhat-e történelmi-társadalmi-politikai folyamatokkal? Hol húzódik a határ hős és gonosztevő között?

A film egyik nagy problémája azonban az, hogy ezek a fontos kérdések időnként elsikkadnak a be-belassuló cselekmény és a helyenként lapos párbeszédek között, néha azt éreztem, hogy az idő ugyan telik, de a cselekmény egy tapodtat sem halad előrébb. Szerintem nagy ballasztot jelentenek a "töltelékjelenetek", viszont a konkrét cselekmény annyira csekély, hogy feltehetően szükség volt az időhúzó történések beiktatására ahhoz, hogy kijöjjön a nagyfilmes játékidő.

Mindezért viszont kárpótolhatja a nézőt a képi világ, Enzo Barboni – igen, a híres E. B. Clucher – kitűnő operatőri teljesítményt nyújt. A színészi játék egy-két kivétellel sajnos feledhető, igaz, maguk a megszemélyesített figurák is eléggé egysíkúak. Az itt Leo Nichols álnéven dolgozó Ennio Morricone sem erőltette meg túlságosan magát zeneszerzőként, ennél azért kvalitásosabb muzsikákat tudott összerakni, a The Hellbenders zenei anyaga inkább középszerűnek tűnik.

Az az érzésem, ha még egy kicsit dolgoztak volna ezen a filmen, akkor majdnem remekmű lehetett volna belőle. Így viszont kicsit hiányzik belőle valami plusz, s nyilván van valami oka annak, hogy világszerte a kevésbé ismert westernek közé tartozik. Mindenesetre aki látni szeretne egy olyan spagettiwesternt, amely nem a klisékre épül, annak nyugodt szívvel lehet ajánlani ezt a filmet.