Dario Argento mintegy egy évtizeden keresztül (a 70-es évek közepétől a 80-as évek közepéig) csúcsra járatta mind a giallo (al)műfaját, mind a saját karrierjét, azonban e rövid tündöklését hosszú és keserves agónia követte/követi, és csak közepes vagy kimondottan gyenge minőségű alkotásokat tudott összedobni. Jelen esetben érezhető a megújulás iránti vágy, de sajnos a várt hatás elmaradt. Bevallom, én csalódottan álltam fel a számítógépem elől, miután végigkínlódtam azt a két órát, amit ennek a filmnek a megtekintésére fordítottam.
A cselekmény – talán nem meglepő módon – egy olyan jelenetsorral kezdődik, amelyhez látszólag nem kapcsolódik a 17 évvel később játszódó főszál. Moretti felügyelő (a mindig zseniális Max von Sydow) megígéri a kis Giacomónak (felnőttkorában Stefano Dionisi alakítja), hogy elkapja anyja gyilkosát, a Gnómot, aki már mást is megölt. Hirtelen snitt, és máris a filmbeli jelenben vagyunk, de szokás szerint nem tudjuk, az éppen látott események hogyan kapcsolódnak a korábbiakhoz. Egy fiatal prosti – hogy, hogy nem – az egyik kuncsaftjánál rátalál egy mappára, amelyből kiderül számára, hogy egy sorozatgyilkossal van dolga (lehet, hogy egy beteg elménél "normális", de szerintem kicsit erőltetett húzás, hogy a tettes mindent megörökít a gyilkosságaival kapcsolatban). Persze rögvest menekülőre is fogja a dolgot, de a tettes a vonaton is rátalál, és brutálisan lekaszabolja. Innentől kezdve már adott a dolog, a rendőrség nyomozása során kiderül, hogy a Gnóm tért vissza (vagy éppenséggel valaki utánozza őt).
Természetesen képbe kerül Moretti is, aki Giacomo segítségével magánnyomozásba kezd. A film cselekménye hol kicsit izgalmasabban, hol viszont nagyon belassulva halad előre, és bár a gyilokjelenetek többsége kellőképpen erőszakos – láthatunk itt a falon szétvert arcú, kihulló fogú nőt is –, valami mégis hiányzik ebből a történetből ahhoz, hogy visszahozza a rendező régi dicsőségét. Számomra roppant erőltetettnek hatottak azok a dramaturgiai megoldások, amelyek lehetővé tették, hogy az éppen aktuális áldozatok "természetesen" egyedül maradhassanak, s így a gyilkos könnyebben lecsaphasson rájuk.
Nekem az volt az érzésem, Moretti figurájában Argento saját önreflexív-önkritikus művészi portréját is megrajzolja: az idős nyomozó agytekervényei már lassabban dolgoznak, láthatólag nehezen találja a helyét a modern világban, de próbál a felszínen maradni. Számomra végig úgy tűnt, Argento kissé keserű látleletet ad azoknak (voltaképpen saját magának is) a helyzetéről, akik kezdenek kiöregedni, de akik igyekeznek alkalmazkodni az új világ elvárásaihoz. Innen nézve a történet akár egzisztenciális drámaként is felfogható, hiszen a nyomozó teljesíteni akarja a Giacomónak tett ígéretét, miközben számos hátráltató tényezővel kell szembesülnie.
A múlt és a jelen összefonódása azonban nemcsak a személyeken keresztül valósul meg, hanem a "jelenbeli" gyilkosságok is a múltban elkövetett szörnyű bűnökre vezethetők vissza. S mindez annál is rémesebb, mert egy gyerek beteges, pszichopata jellemére világítanak rá. (Sajnos a film végén szokás szerint odavetett "magyarázat" adós marad azzal, hogy a gyerek pszichéje miért lett ilyen, eleve szadista/agresszív hajlamú volt-e, vagy valami történt.) De mindez felveti a szülői felelősséget is, hiszen az is kiderül, hogy a gyerek szülei mindenről tudtak, de "tisztes nagypolgárhoz" illő módon megpróbálták eltussolni az ügyet. A megoldáshoz a kulcsot most is keresgélni kell, ebben az esetben egy gyerekvers lesz a motiváció a brutális bűnesetekhez.
A történet ugyan viszonylag koherens, de egyrészt hiányoznak a gyanús szereplők, akik izgalmasabbá tehetnék a nyomozást, másrészt túl sok a párbeszéd, a filozofálgatás, és viszonylag sok időt szentelnek az alkotók Giacomo magánéletének, illetve baráti körének a bemutatására. A film ritmusa így borzasztóan egyenetlen, gyakran azt éreztem, hogy habár az idő telik, nem jutunk előrébb, és a nyomozás inkább csak időhúzó jelleggel van jelen. Noha itt is megvannak az argentós stílusjegyek, ezek már kicsit halványabbak, mint mondjuk a "klasszikus" alkotásaiban, de azért az öregtől még most is futotta egy-két zseniális ötletre, pl. a színházi gyilkosság esetében, amikor a kamera hosszú ideig csak a szőnyegen járkáló emberek lábát mutatja. Összességében viszont elmarad a vizuális "orgia", sajnos képileg is jellegtelenebb lett ez az alkotása, mint mondjuk a Mélyvörös vagy a Tenebre.
A színészi alakítások felejthetőre sikerültek, egyedül Max von Sydow hozta a tőle elvárhatót. A többiek esetében az is gond lehetett, hogy jórészt ismeretlen színészek kaptak itt játéklehetőséget, akiket azért nem volt nehéz "lejátszania" a képernyőről Sydow-nak. A Goblin zenéje itt most nem igazán illett a filmhez, ez is eléggé jellegtelenre sikerült, én azért többre számítottam tőlük. És míg több más Argento-filmből fel lehet idézni emlékezetes jeleneteket, ebből a produkcióból gyakorlatilag semmit. És talán ez ennek a műnek a legnagyobb baja. A műfaj megújítása nem jött össze, a gyilkossági jeleneteken kívül túl sok szellemesség vagy ötletesség nem szorult a filmbe, és Moretti figurája voltaképpen az egész filmet jellemzi.
Tétovaság, enerváltság, öregesség uralja ezt az egész művet, amit csak tetéz a végeérhetetlennek tűnő játékidő. A magyar szinkron pedig csak tovább ront az összképen, elgondolkodtam azon, vajon miért is kell nekem Csőre Gábor kereplését hallgatnom (nekem speciel a kis zöld ufófigura nyávogó hangja jutott eszembe), és hogy miért is kell olyan szinkronhangokat választani, amelyekből csak a hülye nem jön rá már a film közepe táján arra, hogy ki is a gyilkos.
Az Álmatlanul sajnos nem lett Argento mester nagy visszatérése, érdemben nem tudott túl sok újat nyújtani, gyakorlatilag a megszokott kliséket sorakoztatta fel. Kár érte, meg ez még mindig a jobb munkák közé tartozik a rendező újabb időszakából, de még így sem elég ütős ahhoz, hogy a klasszikusokat utolérje. Feledhető és álmosító filmről van itt szó, és aki Argento munkásságával szeretne megismerkedni, annak azt tanácsolnám, hogy ne ezzel kezdje.
