A vérengző polip

2020.09.17 21:55 Filmbarbár Olvasottság: <100x

5

Emlékszem, első ízben gyerekként láttam valamelyik csatornán, szerintem több mint 20 éve. Annyi maradt meg a filmből, hogy a polip berántja a babakocsival a gyereket a vízbe, és azt kell mondanom, hogy sajnos az újranézés után sem ragadt meg belőle sokkal több. Néhány érdekesebb jelenettől eltekintve ugyanis harmatgyenge produkcióról beszélünk, amely azonban talán éppen a minőségének is köszönhetően vált kultikus művé.

Az olaszok (is) nagyszerűen értettek a trash filmek termeléséhez, az Óriáspolip is ennek az egyik példája. A 70-es évek vége felé a "hagyományosabb" műfajoktól (western, giallo, rendőrfilm stb.) lassan elfordult a közönség, így a filmeseknek is szemléletet kellett váltaniuk. Az "állatos horrorok" népszerűségének felfutásával egy időben Olaszországban is kísérletezni kezdtek ezzel a műfajjal, de őszintén bevallom, nem nagyon tudnék egyetlen más hasonló jellegű filmet sem említeni a taljánoktól.

Kétségtelen, hogy e "remekmű" alkotóit – finoman fogalmazva – "megihlette" A cápa sikere, s gyorsan kerestek egy gyilkos szörnyet. Meg is találták az egy óriáspolip "személyében", és megpróbáltak egy épkézlábnak tűnő sztorit kreálni köré. Talán nem is lett volna ez olyan rossz, csak valami mégis félresiklott. Az alacsony költségvetés nem lehet mentség mindenre, inkább a történettel lehetett szerintem probléma.

Sajnos az Óriáspolip szinte egyetlen egyedi vonása az, hogy a "főszereplő" egy polip, egyébként viszont a jól bejáratott rutinra épül fel a forgatókönyv, menetrend szerint jönnek a halálesetek (amelyek azonban szó szerint és átvitt értelemben is meglehetősen vértelenek). A történet mögé nem tudtak semmiféle értelmes hátteret kreálni, bizonytalan utalások vannak a filmben arra, hogy egy cég víz alatti robbantásainak köszönhetően ébredt fel (?), szabadult ki (?), mutálódott (?) a polip. Talán jobb lett volna, ha inkább nem is magyarázkodnak, mert ez így eléggé semmitmondó lett, felszínes maradt a társadalomkritika, illetve a pénzt mohón hajszoló üzleti érdekek bírálata.

Ezt a társadalmi mondanivalót egy erőltetett húzással egzisztenciális elemekkel is igyekeztek megtámogatni, ugyanis a főhősnek a barátnője elvesztését követően már személyes indoka is lesz arra, hogy elpusztítsa a polipot. Mindezek a motívumok azonban részben kidolgozatlanok maradnak, és ami a legnagyobb probléma a filmmel, unalmas a tálalás. Pedig akad néhány érdekes karakter a történetben, és magából az alapötletből is születhetett volna valami ütősebb, mert szerintem a potenciál megvolt benne.

A főbb szerepekre hiába sikerült nagy sztárokat szerződtetni, gyakorlatilag szinte mindegyik színész halovány teljesítményt nyújt, talán csak Shelley Winters az egyetlen, aki valami értékelhetőt produkált. A többiek a film színvonalához illő módon álltak a feladathoz, és nem nagyon erőltették meg magukat (de legalább nyaraltak egy jót a forgatás során).

A fényképezés és a polip megvalósítása jó, ez legalább valami pozitívumot visz az egészbe, viszont érdekes, hogy a zeneszerző Stelvio Cipriani jelen esetben az újrahasznosítás nagymesterének bizonyult. A vitorlásverseny alatt megszólaló zene nagyon ismerősnek tűnt számomra, de először nem tudtam, mire gondoljak. Aztán rájöttem, hogy ezt én már hallottam egy másik filmben, csak kissé más formában. Cipriani mester is olcsón megszámította a saját munkáját, hiszen egy másik filmből (A rendőrség csak áll és néz) átemelte a főtémát, és itt kicsit funkys/diszkós stílusban, pörgősebb ritmusban, gazdagabb hangszerelésben, dallamokkal kibővítve tálalta.

Az Óriáspolip ugyan távolról sem mestermű, de a megmosolyogtató megoldások, a lassú tempó és a nagyrészt érdektelen cselekményszövés mellett mégis van valami sajátos bája. Ha az ember nem veszi komolyan mindazt, amit lát, akkor még szinte paródiának is beillik a történet, és találhatunk benne szórakoztató pillanatokat.