:::CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::
Talán meglepőnek tűnhet, de Umberto Lenzi, a kannibálfilmjeiről híressé – vagy inkább hírhedtté – vált olasz rendezője alkalmanként más műfajok területére is elkóborolt, csak ezek az alkotásai még valószínűleg a grindhouse-filmek rajongóihoz sem mindig jutottak el – főleg Magyarországon. Jelen esetben egy giallo-slasher műfajú munkájáról van szó, amelynek kivételesen mind az olasz (Gatti rossi in un labirinto di vetro = Vörös macskák egy üveglabirintusban), mind a külföldön jobban ismert angol címe (Eyeball = Szemgolyó) viszonylag értelmes, és a történet lényegéhez kapcsolódó fontos motívumokra utal.
A vörös macskák maguk az áldozatok, ugyanis vörös esőköpenyeket kapnak az utazás során, s maga a tettes is ilyen esőkabátban és piros kesztyűben gyilkol. (Ezzel persze a film túllép a giallók hagyományos felfogásán, amely szerint a gyilkos rendszerint fekete ruhában, fekete bőrkesztyűben öldököl, nem mellesleg a vér szerepét is hangsúlyozhatja.) A szemgolyó pedig több okból is fontossá válik a filmben.
Egyrészt a tettes az áldozatai torkának elvágása után kivájja az egyik szemüket is, ezzel egyfajta rejtvényt is szolgáltatva a rendőrségnek, másrészt a gyilkosságok oka is ehhez a testrészhez kapcsolódik (az elkövetőről ugyanis a végére kiderül, hogy gyerekkorában az egyik barátja véletlenül kiszúrta a szemét, ami örök lelki nyomot hagyott a tettesben, bár nehezen található logika abban, hogy miért csak több évtized elteltével kezd gyilkolászni), harmadrészt pedig szimbolikus tartalommal is bír, ugyanis a gyilkos mindvégig a néző szeme előtt van, mégis csak a befejezés során lepleződik le.
A film azért is érdekes, mert olasz létére Spanyolországban játszódik, ami nem volt túlságosan gyakori megoldás, többször találkozhatunk viszont azzal, hogy egy spanyol giallo cselekményét helyezték Olaszországba. Maroknyi amerikai turista érkezik Barcelonába, akik azonban sorra esnek a könyörtelen gyilkos áldozataivá, s a film arra a kérdésre is keresi a választ, ki hogyan reagál a normalitás megszűnésére, a rémálommá váló utazásra (így válik a gyönyörű Barcelona a véres és kegyetlen gyilkosságok esztétikai ellenpontjává).
A cselekmény nagy része sajnos kissé unalmas és vontatott, meglehetősen sok időt szenteltek az alkotók a szereplők bemutatásának, illetve a különböző interakcióknak, elmélkedéseknek. Persze jó néhány "vörös heringet" is bedobtak, több szereplő is gyanússá válik a film során, némelyik egészen fárasztó és irritáló módon, mint pl. a szánalmas idegenvezető, aki folyamatosan ugratni próbálja a nőket. Ennek ellenére azért akadnak érdekes figurák is a történetben, pl. a leszbikusok, vagy a folyton a tinilányokat bámuló idősebb, nős fickó. A gyilkossági szál mellé egy kis melodráma is becsúszik, hiszen a férfi főszereplő (John Richardson) mély lelki válságon megy keresztül, mivel azt gyanítja, hogy talán a tőle elhidegült felesége követi őt, és ő a felelős a gyilkosságokért.
Sajnos azt kell mondanom, hogy nem ez a film lett Lenzi legjobbja, sem a történetmesélés tekintetében, sem vizuálisan nem éri el pl. Dario Argento vagy Mario Bava klasszikusainak szintjét, noha érdekes felvételeket láthatunk a városról, és a vörös szín jelenléte is meglehetősen erőteljes. A kicsit ingatag sztorit a képek mellett Bruno Nicolai zenéje dobja fel, sikeresen teremtve megfelelő hangulatot. A színészek játéka nagyobbrészt feledhető, persze azért akad köztük néhány rutinos aktor is (a giallók világában sem teljesen járatlan John Richardson, vagy a szintén főként B kategóriás zsánerdarabokban feltűnő George Rigaud).
Nem mondom, hogy feledhetetlen filmet hozott itt össze Umberto Lenzi, de azért nem is a nézhetetlen kategória. Mindenesetre akadnak sokkal jobb alkotások is ebből a műfajból és ebből az időszakból, de a giallo/slasher szerelmeseinek talán még így is "kötelező darab" lehet.
