A kelet-európai sci-fi irodalomról talán nem kell sok szót ejtenünk: akit kicsit is érdekel ez a műfaj, az valószínűleg olvasgatta Stanisław Lem, a Sztrugackij fivérek vagy éppen a magyar szerzők (Zsoldos Péter stb.) munkáit. A filmművészet területére azonban mintha kevéssé tört volna be igazán elementáris erővel a sci-fi a Föld eme keserves szegletén, néhány nagy alkotás – A fehér bolygó, Solaris – kivételével eléggé elfeledett/ismeretlen munkák születtek. Az O-bi, O-ba is talán ezek sorát gyarapítja, nem hinném, hogy túl sokan jelentkeznének, ha valaki megkérdezné, ki látta ezt a filmet az elmúlt 35 év során.
A „szocialista” sci-fik egyik nagy erőssége, de egyben tehertétele is az, hogy nagy részükben jelentős szerepet kap a társadalom-/rendszerkritika, illetve a fajsúlyos filozófiai tartalom. Erősség ez, mert sok esetben burkoltan ki lehetett fejezni bennük azt, amit nyíltan nem lehetett, s erősség, mert gyakran mélyenszántóbbak a főként szórakoztatásra épülő nyugati sci-fiknél. Viszont tehertétel is, mert éppen a komoly mondanivaló miatt is kevesebb emberhez jutottak el, kevésbé is voltak népszerűek, s bizony sokszor nem is sikerült valami jól a filmes megvalósítás. (Vagy éppen a cenzúra áldozatául estek, mint A fehér bolygó.)
Sajnos az O-bi, O-ba is a kevésbé jól sikerült alkotások közé tartozik, pedig az alapötlet érdekes volt, ha nem is teljesen egyedi. Egy atomcsapás utáni világban járunk, amelyben a maroknyi túlélő a Kupola fedezékében él. Az épület azonban repedezni kezd, s félő, hogy a sugárzás betör majd kintről. Az emberek abban reménykednek, hogy eljön értük a Bárka, amely elviszi őket egy élhető világba, miközben egyre többen vélik úgy, hogy nincs miben bízniuk.
Piotr Szulkin sci-fije (vagy inkább anti sci-fije) kétségtelenül reflektálhatott az atomháborútól való korabeli félelemre, ám több is ennél. Valójában keserű-cinikus disztópia, amely a nyomasztó hangulatot, a borzalmat nemcsak a szürreális látványvilággal, a kétségbeesett cselekedetek bemutatásával, a kisszerű sorsok felsorakoztatásával ecseteli, hanem magával azzal a ténnyel is, hogy mind a szereplőket, mind a nézőket megfosztja az utolsó reménysugártól is. Az embereknek már csak a vegetálás maradt, az élet értelmetlenné vált.
Ebben az elaljasult világban a létnek már szinte semmi értéke sincs, a katasztrófa túlélői is lassan egymás ellen fordulnak. Sok esetben értelmetlen, bizarr cselekedetek követnek el, az őrület peremén tántorgó közösség felmorzsolja önmagát, az értelem és a téboly közötti határ fokozatosan elmosódik. Lassanként eluralkodik a paranoia, a Kupola egyre nyomasztóbb hely lesz, miközben minden bizonytalanná válik, s valójában a film végéig sem derül ki, hogy a Bárka létezik-e vagy sem.
Mivel elterjed az a hír, hogy a Bárkán csak kevesek számára lesz hely, mindenki a maga módján próbálja bebiztosítani a feljutást, közben a hangszórókból monoton kerepeléssel harsog a hatalom hangja: nincs semmilyen Bárka, nem is volt, ami persze csak felszítja a hatalommal szembeni bizalmatlanságot. Többé már semmi sem tartja össze ezt a „társadalmat”, amely egyébként sem volt működőképes, a rendszer képtelen gátat szabni az egyének és a tömeg szándékának.
A filmet záró képsorok megdöbbentő látványt nyújtanak, amint az emberek a külvilágból beszűrődő napfényt egyenesen megváltásként értelmezik, holott az a pusztulást hozza el. A teljesen primitív, apatikus állapotba süllyedt emberek a tévhit áldozataivá válnak, a börtönné vált Kupolából történő megszabadulás egyenlő lesz a totális pusztulással, a napfénnyel együtt a szennyezett levegő is eljut az emberekhez.
A film alcíme is utal arra, hogy a civilizáció elbukik, bár Szulkin ridegen, távolságtartón, sőt talán némi fölényességgel is szemléli ezt az eseményt. Az egykori civilizációnak feltehetően már csak a romjai maradtak, a földfelszín alá kényszerült közösség is csak roncs, a hit sem segít, s ha valóban csak ennyi maradt az emberiségből, akkor talán nem is kár érte. A katasztrófa bekövetkezése bizonyos, csak az időpont bizonytalan – állítja Szulkin.
Magával a történettel még nem is lenne probléma, sokkal inkább a megvalósítás az, ami csökkenti a film élvezeti értékét. Számomra az egyik legnagyobb gond a történet lassúsága, illetve némileg öncélú jellege volt. A főhős, Soft (Jerzy Stuhr) körbejárja a Kupolában élő embereket, miközben végtelen monológokat, szájbarágós filozófiai fejtegetéseket kénytelen végighallgatni, s vele együtt a néző is. A történet talán legérdekesebb mondanivalója a szintén roskadozó szocialista rendszerrel való párhuzam, illetve a szocializmusra tett utalások. És innen nézve akár a korabeli lengyel – vagy tágabban értelmezve kelet-európai – társadalom szorongásait, félelmeit is megtestesítheti a film.
A Kupola roskadozik, egyébként is borzalmas alatta élni, de nincs megváltás, nincs remény. Az O-bi, O-ba talán azt a létállapotot is megmutatja, ami uralkodhatott a korabeli lengyel társadalom (vagy a szocialista világ) egy részében: a rendszer rossz volt, de még legalább valamiféle támaszt adott, meghatározta az élet mindennapi kereteit, aránylagos kiszámíthatóságot jelentett, de mi lesz ezek után? Szulkin szerint semmi jó.
(Nem mellesleg a film pofon a "szocialista sci-finek" és a szocialista ideológiának is. A fennhangon hirdetett humanizmusnak, a sci-fik által is sulykolt "szocialista erkölcsiségnek" itt már nyoma sincs, és a Föld nem hogy paradicsommá vált volna, éppen ellenkezőleg, maga lett a pokol). Azonban ezek az izgalmas és fontos kérdések sajnos sokszor borzasztóan didaktikus köntösbe csomagolva jelennek meg, a film ritmusa monoton, és sokszor modorosak a megoldásai. Hiába szerepelnek benne a lengyel színészet nagyjai (Jerzy Stuhr, Krystyna Janda, Jan Nowicki), azért ők sem tudják teljesen élvezhetővé tenni ezt az alkotást.
A látványvilág kellőképpen megalapozza a sötét és nyomasztó hangulatot, ugyanakkor fárasztó másfél órán keresztül a sötétséget nézni, a szememnek sem tett túl jót. Eléggé felemásak az érzéseim a filmmel kapcsolatban, szerintem az alkotóknak a megvalósítással sikerült elszúrniuk egy alapvetően jó ötletet. Az O-bi, O-ba példa lehet arra, hogy ami leírva működik, az nem feltétlenül alkalmas a filmre vitelre. Bár a mű egyes jelenetei nehezen feledhetőek, összességében véve számomra mégis kissé sótlannak, monotonnak, fárasztónak (és fáradtnak) tűnt ez a film. Kár, mert érdekes problémákat boncolgat, többféle értelmezési lehetőséget nyújt, és intelligensen közelít egy rendkívül összetett témához.
Piotr Szulkin szó szerint a teljes nihilizmust mutatja meg, azonban itt már valóban a fásultság uralkodik. Míg sok más filmben jelen van a nézőkhöz szóló figyelmeztetés, jelen esetben már csak egy tragikomikus, kiábrándult "unhappy endben" "gyönyörködhet" a néző. Ha ilyenné degradálódik az ember, akkor nincs is értelme az emberi létnek – sugallja Szulkin, s ez az igazi arculcsapás.
Egy atomtámadást követően egy kis kolónia létrehozza a Kupolát, mellyel a túlélőket szeretnék megvédeni az utóhatásoktól. A sivár és kietlen valóságban az emberek hitét... több»
Szereplők: Krystyna Janda, Jan Nowicki, Leon Niemczyk, Jerzy Stuhr, Adam Ferency
