A dél-koreai rövidfilm egy tíz éves kisfiú és családja néhány napját meséli el, amelyek folyamán a gyerek megtanulja értékelni a saját családját. A helyenként sajnos nagyon is felszínes és összecsapott kisfilm egy nehéz sorsú család életébe enged bepillantást: a főszereplő kisfiú nagyon magányos, a barátai sorra elköltöznek faluról városba, ráadásul neki kell(ene) vigyáznia a mentálisan beteg nagymamájára, mert az anyja dolgozik. Az anyuka vélhetően egyedül neveli a fiút, ugyanis nincs jele annak, hogy férfi is lenne a háztartásban, bár ezt nem mondja ki egyértelműen a film. A nagymama gyereknek képzeli magát, folyamatos felügyeletet igényel, s valószínűleg kényszerből hárul a kisfiúra a vele való foglalkozás. A fiúcskát persze számára sokkal súlyosabbnak tűnő gondok (a barátok hiánya, talán az első, senkinek sem bevallott szerelem) nyomasztják, és tehernek érzi a nagymama jelenlétét, aki a bátyjának hiszi a fiút.
Kényszerpályákra sodródott, problémákkal küszködő emberek életét láthatjuk megelevenedni a képkockákon, és a szereplőkben akár magunkra is ismerhetünk. Hiszen nekünk is hányszor szakadnak a nyakunkba kényszerűen elvállalandó feladatok, hányszor érezzük problémának egy-egy "nehéz" és/vagy beteg családtagunk közeledését, miközben egyéb gondjainkkal is meg kell küzdenünk. Hasonló élményekkel szembesül a filmbeli kisfiú is, aki azonban a történet végére rájön arra, hogy bár néha nagyon nehéz, törődnünk kell a családtagjainkkal, még azokkal is, akiket egyébként sokszor csak koloncnak tekintünk a nyakunkon. Hiszen a család az az elsődleges közeg, ahová tartozunk, a családtagjainkkal sorsközösséget alkotunk.
A film helyenként didaktikusan mesél arról, hogy felelősséggel tartozunk azokért, akiket az élet ránk bízott, és sajnos nagyon keveset tudunk meg a szereplőkről, az egymáshoz való viszonyukról, az életkörülményeikről. Azt is csak a filmet záró stáblista alatt futó rajzok alapján sejthetjük, hogy a nagymama mélységesen gyászolta a bátyját, akit besoroztak katonának, s aki sosem tért vissza, bár a nő mindig hazavárta őt, miközben megőszült (s talán ez a trauma is közrejátszhatott a mentális betegségének a kialakulásában). Szomorkás hangvételű, ugyanakkor mégsem pesszimista - sőt, a végére egészen derűlátóvá váló - történetet sűrítettek bele az alkotók a mintegy negyed órába, azonban nem sikerült elég mélyre ásniuk ahhoz, hogy egy nagyon fontos témát a súlyához mérten tárgyaljanak. Kár, mert ennél azért többet vártam volna, s talán hosszabb játékidő sem ártott volna. Így egy erős közepest tudok rá adni.
