Egy szárnyaszegett angyal vagy egy őrült vallási fanatikus?

2022.08.06 18:07 Interfectorem Sabnock Olvasottság: <100x

6

Lassan összekapom magam, hogy mit is láttam az előbb.

Sajnos egyrészt a Nottingham Forest vereségét, előtte pedig a Saint Maudot.

Van is róla véleményem, megosztanám veletek.

Remek kritikai visszhang és hangos fesztiválsikerek övezték Rose Glass bemutatkozó rendezését. A Saint Maud a pszichológiai-folk-horror vonalat követi, talán a Babadook és A boszorkány stílusa áll hozzá közelebb, mégis megvan az egyedi hangja, ami egy bizarr és szürreális utazásra invitál minket.

Maud (Morfydd Clark) nővérként dolgozik, ám egy kellemetlen munkahelyi trauma miatt váltania kell. A fiatal lány hamar megtér Istenhez házi ápolónőként igyekszik csak a jót cselekedni. Az egykoron népszerű táncos, koreográfus, Amanda (Jennifer Ehle) rákos, teljes ellátásra szorul. Hősünknek pont kapóra jön a nagy lehetőség, így eltervezi, hogy megújult énje bizonyításaként, emberbarátságból megmenti a haldokló nő lelkét, saját lelkének megnyugtatásra.

A Saint Maud egyértelműen a vallási, spirituális, illetve pszichológiai folk-horrorfilmek táborát erősíti, koncepciója, mondanivalója nem a legegyedibb, ám Glass módszerei teljesen autentikussá és élvezhetővé varázsolják a cselekményt. Az író-rendezőnek esze ágában sincs a néző szájába rágni a mondanivalót, apróbb utalásokkal, szimbólumokkal operál, de tényleges magyarázatot nem ad, azt mindenki kaparja ki a belsőjéből.

A nyitányból totálisan kiderül, hogy Maud a saját kegyetlen múltjának foglya, képtelen megérteni és feldolgozni a megtörténteket, Istenben keresi a menedéket.

Sajátos hittel és az ezzel járó szabályrendszerrel él, és ebből nem enged!

Úgy beszél a mindenhatóval, mintha egy haverja lenne, tiszteletteljes, ugyanakkor számos kérdése van, próbál értelmet vagy logikát keresni a létezésben. Ösztönösen igyekszik jót tenni, hogy érezze az Úr jelenlétét. Ez egy afféle orgazmus közeli állapotot idéz elő nála, ám, ha valami nem az eltervezettek szerint történik, az kegyetlen és baljós dolgokat eredményez. Dogmatikus világszemlélete hajlamos veszélybe sodorni, ő mégis szentül hisz a megváltásban.

Glass a főszereplő szemén keresztül láttatja az eseményeket, az pedig egyből leszűrhető, hogy Mauddal nincs minden rendben.

Sőt!

Nem tudunk vele azonosulni, mégis szeretnénk, ha normális élete lenne, mert egy alapvetően jó szándékú, kedves és bájos lány. A direktor perspektívájának legnagyobb bravúrja egyértelműen a valóság és a víziók gyors és vadító összemosása. Maud tényleg áldott lény, aki Istennel kommunikál, hogy az üzenetét közvetítse, vagy az őrület határán táncoló bigott elmeháborodott?

Érdekes témák kerülnek terítékre, a bűn és bűnhődés lélektanától kezdve, a hit különféle hatásain át, önmagunk kereséséig a végkimerülésig.

Glass már az első harmadban Maud és Amanda kapcsolatára koncentrál, az elveszett lélek megkímélésére és megmentésére, majd a főhős megingása miatti kételyek kapnak szárnyra, hogy aztán érkezzen a mindent elsöprő reveláció.

Hiába tudjuk, vagy akarjuk tudni az igazságot, a zárásig rendre megingunk a címszereplő állapotával kapcsolatban.

Most akkor féljünk tőle, vagy netalán szánjuk?

A rendező ügyes érzékkel képes totális kételyeket ébreszteni, a fiatal lánnyal egyetemben mi magunk sem tudjuk, hogy egy felsőbb hatalom munkálkodik, vagy egy elme teljes és hathatós szétbomlásának vagyunk tanúi?

Eme kettősségből fakadó pszichotikus misztikum öleli körbe a filmet, de az utolsó képkocka határozottan igazolja azt, amit szinte végig sejteni lehetett.

Morfydd Clark eddig szinte főleg mellékszerepekben tűnt fel, de bizonyította, hogy el tud vinni a hátán egy filmet, és milyen könnyedén!

Elképesztően hiteles, egyszerre képes mézes-mázos, fenyegető, gonosz és kínosan bamba lenni. Jennifer Ehle méltó partnere, lubickol a szerepében, de Clark a mű gerince és zseniálisan uralja a képernyőt mindenfajta szempontból.

Ezek alapján egyértelműen kikövetkeztethető, hogy a Saint Maud nem kommersz horror, sőt igazi, felismerhető klasszikus zsánerelemeket csak az utolsó harmadban fedezni fel benne.

Elsősorban egy komor és nyomasztó szürreális belső utazás.

A megszállottságról, megtört lelkekről, a szenvedés, megváltás és bocsánatért esdeklés sötét bugyrairól szól, s ettől a zavarba ejtő intimitástól kúszik a bőrünk alá, hogy igazi jump scare elemek nélkül is legyen képes borzongásban részesíteni minket.

Engem meggyőzött, de ehhez egy lelki beállítottság és egyfajta belső béke is szükségeltetik!

Kedvenc fotelem megnyugtatóan nézett rám, egyből lehuppantam, hogy megnézzem ezt a nem éppen kommersz filmet.