Egy teljesen megosztó film!

2023.03.03 18:11 Interfectorem Sabnock Olvasottság: <100x

2

Nacho Vigalondo esetében még egy jó évtized múltán is hívó szó, hogy ő alkotta meg az időutazós filmek egyik kultikus darabját, az Időbűnök címűt.

Az azóta rendezett, kevésbé sikerült filmjeit már hajlamosak vagyunk elfelejteni (vagy talán el sem jutottak az ingerküszöbünkig), de a Colossal esetében már egyértelmű, hogy a spanyol rendező kilépett a másodvonalból. Csakhogy a Colossal szöges ellentéte az Időbűnöknek: Vigalondo a mechanika helyett a totális érzelmekre helyezi a hangsúlyt, viszont az elképesztő cizelláltság helyett ezt a művét alig képes formába önteni.

Gloria (Anne Hathaway) élete egyértelműen nem kéne, hogy romokban heverjen, azonban munkája elvesztése után ő egyre mélyebbre löki magát az alkoholizmusban és a tétlenségben.

Végül ennek hatására már barátja (Dan Stevens) is szakít vele, így a lány kénytelen hazaköltözni, ahol egy gyerekkori barát, Oscar (Jason Sudeikis) veszi szárnyai alá. Minden nap Oscar bárjában hajnalig iszogatva Gloria nem kerül közelebb a kiúthoz, azonban valami dolog elindul benne, amikor egy óriásszörny tűnik fel a világ másik felén, kísértetiesen és hitelesen másolva az ő mozdulatait.

A Colossal azonban ettől az alapötlettől nem jut messzire, játékideje nagy részében tulajdonképpen félúton vergődik az indie-filmek újrakezdős-élet összerakós-dramedy toposza és egy Sebezhetetlen-féle high-concept dráma között:

Gloria a jól ismert történet mentén munkájával és barátjával szakítva gyerekkora ősi helyszínére tér vissza, hogy a régi ismerősökkel jó régi sebeket feltépve keresse meg önmagát.

Shyamalan klasszikusa pedig azért jutott minduntalan az eszembe, mert Vigalondo is hasonló kiegyensúlyozottsággal alakítja ki a hiper- szupermotívumok kisvárosi kiábrándultságba oltását: a Colossal hősei hiába képesek óriásszörnyeket irányítani a világ másik felén, nem képregényes szupergonoszok állítják eléjük a legnagyobb kihívást, hanem saját, helyenként rettenetesen banálisnak tűnő problémáik és bántó jellemhibáik.

Ez a megközelítés tehát igen konzekvens ugyan, de jórészt fókuszálatlan, Vigalondo a kézenfekvően adódó elemek egymás után dobálásában sokszor elfelejti története mélyebb és igazi rétegeit megformálni és nézője számára is kibontani (sőt, még a Gloria háttere is igen nehezen áll össze), ezt a lemaradást pedig lóugrásban pótolja be egy-egy kulcsjelenetében.

A mellékszereplők esetében viszont még ennyire sem marad idő, így az ő motivációjukat, a rendező által elképzelt, és kommunikálni vágyott képet igencsak nehéz megérteni. A Colossalban rendre ott van egy formabontó, sokrétű dráma ígérete, kibontakozásának vágyálma azonban rengetegszer a merengő komoly én keresése és a valószínűtlen hőssé válás kliséire esik szét, azok pedig együtt sem sokkal érdekesebbek, mint külön-külön.

Szerencsére a nagy fináléhoz közeledve Vigalondo számára is tisztul a kép, az már nem fog ki rajta, hogy a célegyenesen végigvezesse a Colossalt.

Sőt, noha nagy meglepetések, és fordulatok aligha fognak érni, kellemesen letaglózó, hogy a bohókás felütéshez képest a film milyen komor és érett irányt vesz, ennek hála pedig a csúcspont is mennyire katartikus és formabontó.

És talán lesznek olyanok, akik ezt a hatást képesek lesznek az alkotás korábbi szakaszaiban is felfedezni, de a Colossal leginkább egy rakás ígéretes lehetőség tárháza, amelyek félig tudnak csak kibontakozni.

De mindenesetre azért javallom egy megtekintésre!