Charlton Heston anno csak úgy volt hajlandó elvállalni A majmok bolygója folytatását, ha az a sorozat utolsó része is lesz egyben.
Az is lett, mármint az ő számára, hiszen az újabb folytatást még a Föld totális megsemmisülése sem tudta megakadályozni.
Hiszen, mint tudjuk „Hollywoodban-trutyivúdban” az anyagi haszon még a mindent elsöprő és kitörlő armageddont is felülírja.
Így alig egy évvel az után, hogy Charlton Heston felrobbantotta a bolygót, máris a mozikba került a sorozat talán legfurcsább, A menekülés alcímmel ellátott epizódja, amely egyben A majmok bolygója előzményeit elmesélő trilógia kezdete is.
Na tessék!
Nade mégis hogy lehet folytatni egy olyan sorozatot, amelyben egyszer már megsemmisült az egész bolygó?
Nos, Paul Dehn író egy meglehetősen erőltetett, ám mégis egy egészen érdekes megoldással állt elő ennek megoldására:
Zira (Kim Hunter), Cornelius (Roddy McDowall) és egy harmadik – Milo (Sal Mineo) nevű – csimpánz a kataklizma idején éppen nem tartózkodott a Földön. Milónak, ugyanis valahogyan sikerült működésbe hoznia Taylor űrhajóját, és legnagyobb szerencséjükre éppenhogy túlélték.
Ám a majomtrió nem pusztán túlélte a robbanást, de az valahogy vissza is vitte őket az időben, egészen 1972-ig (így lehetett spórolni a díszleteken is). A lezuhanó űrhajó fogadására kiérkező hős hadsereg pedig elképedve tapasztalja, hogy az asztronauták sisakjai nem büszke hazafiakat, hanem emberszabású majmokat rejtenek.
(Egyszóval most fordítva van minden.)
Persze ez az alapfelvetés rögtön rengeteg kérdést és érdekességet felvet, kérdéseket, amelyeket valószínűleg a forgatókönyvíró sem tudott megválaszolni, így még csak nem is próbálkozik vele.
Például:
Hogyan sikerült a majmoknak megtalálniuk és felszínre hozniuk Taylor űrhajóját?
Hogyan tudták megjavítani, és honnan tudták, hogy működik?
Honnan szereztek hozzá üzemanyagot?
Miért voltak épp az űrhajón a kataklizma idején?
Miből sejtették, hogy ez lesz?
Plusz még rengeteg.
Ha azonban – az íróhoz hasonlóan – szemet hunyunk eme kérdések felett, akkor egy kifejezetten izgalmas koncepcióra bukkanunk: A majmok bolygója III. tulajdonképpen az első film nem is annyira rossz inverze.
Ráadásul Dehn a forgatókönyv megírásába bevonta az eredeti regény szerzőjét, Pierre Boulle-t is, akinek köszönhetően a harmadik rész sokszor meglehetősen szatirikus felhangokat üt meg.
A film rengeteg jelenete tulajdonképpen a regény „kifordított” adaptációja, amelyben az majmok és emberek „helyet cseréltek”.
Továbbá – a korábbi filmekkel ellentétben – átvették a könyv azon gondolatát is, miszerint a kutyák és macskák kipusztulása után az emberek elkezdtek fura módon majmokat tartani, akik szép lassan ellesték a gazdáik viselkedését. (Majmolás.)
Ám, akármennyire is izgalmas ez az alapötlet, Dehn még Boulle segítségével sem volt képes arra, hogy teljesen és megfelelően kiaknázza a benne rejlő lehetőségeket.
Hiszen adná magát, hogy a film a majmok szemén keresztül világítson rá az emberi lét abszurd, sokszor nevetségesen groteszk elemeire.
A rendezői teendőket elvállaló, korábban főleg tévés produkciókban dolgozó Don Taylor azonban beérte egy közepesen mulatságos, limonádé hangulatú dramedyvel.
Ugyanis a The Escape from the Planet of the Apes első feléről sokszor egy habkönnyű komédia juthat eszünkbe, ami, valljuk be, meglehetősen furcsán veszi ki magát a sorozat egészét vizsgálva.
A harmadik epizód sokáig játékos hangvétele ugyanis éles kontrasztban áll a többi film szomorú és reményvesztett atmoszférájával.
Aztán a második félidőre – miután az emberek megtudják, hogy háromezer év múlva a majmok elpusztítják a Földet – „felpörögnek” az események, és emberszabású hőseink körbeünnepelt celebekből mindenki által üldözött közellenségekké vállnak.
Kár, hogy Taylor – akit kimondottan a történet vígjáték elemei érdekelték – nem egy jó akciórendező, és igazán magához a feszültséghez sem ért. (A filmvégi „nagy leszámolás” abból áll, hogy Cornelius és mindenre elszánt üldözője nagyon enerváltan – a Scobby Doo rajzfilmek „az egyik ajtón berohanok, a másikon kirohanok” jeleneteit idézve – kerülgetik egymást egy nevetségesen rozsdás hajón.) Így miután a film elveszítette a könnyedebb, különlegesebb hangulatát, azt nem képes sem megfelelő izgalommal, sem pedig semmilyen különleges látvánnyal pótolni.
A főgonosz személyének megválasztása viszont kifejezetten szokatlan húzás. volt A majmok utáni hajtóvadászatot ugyanis nem valami bigott, háborúbolond tábornok vezeti, hanem az elnök tudományos tanácsadója, dr. Otto Hasslein (Eric Braeden), aki meg van győződve róla, hogy a majompár (és főleg a még meg nem született gyermekük) halálos fenyegetést jelentenek az emberiségre.
Bár egy tudóstól talán kicsivel többet várnánk, az embertől egyáltalán nem meglepő ez a fajta viselkedés.
Hiszen mindig is könnyebb volt egy (vélt vagy valós) bűnbakot okolni a sorsunkért, mint belátni, hogy talán bennünk lehet a baj.
A jövőből érkező csimpánzok ugyanis hiába mondják el, hogy az emberiség a saját atomháborújának köszönheti a vesztét, mint oly sokszor, az emberek most sem arra figyelnek, hogy mit mondanak, hanem arra, hogy ki mondja mindazt.
Így pedig ahelyett, hogy olyan irányba mozdítsuk elő a történelmet, hogy elkerülhető legyen a nukleáris holokauszt, inkább levadászunk két teljesen ártatlan majmot, mivel az sokkal könnyebb.
Persze ez nyilván egyszerűbb, csak éppen nem megoldás, sőt, mint ahogyan azt a későbbi folytatások mutatják, kifejezetten kontraproduktív lépés.
A majmok bolygója III. egy furcsa, ötletes, helyenként egészen vicces, de a kivitelezést tekintve sok helyen gyengécske alkotás. Hiába vannak ugyanis érdekes elemei a filmnek Paul Dehn forgatókönyve sok helyen meglehetősen elnagyolt, a korábbiaknál alacsonyabb költségvetés már a maszkok minőségében is megmutatkozik, a mellékszereplők pedig olykor meglehetősen gyengén teljesítenek.
Ricardo Montalbán rövidke szereplése és Jerry Goldsmith meglehetősen változatos zenéje valamelyest javítanak az összképen, ám a végeredmény még így sem lesz kifejezetten jó.
Ám talán még így is a legjobb folytatás, hiszen érdekesebb, mint a második rész, kivitelezésében pedig valamivel kompetensebb, mint az elkövetkező két epizód. Mert bizony itt már nem követték el az előzmény „hibáját”, és ügyeltek arra, hogy hagyjanak egy kis kaput a folytatásnak…
Ennyi a pozitívum, és most nosztalgiáztam egy kicsit.
Joseph F. Biroc operatőr és Marion Rothman vágó sem hozott hatalmas színvonalat.
Nálam ez 59%, és három csillag.
Cornelius (Roddy McDowall) és Zira (Kim Hunter) az Ítéletnap elől menekülve visszautazik az időben, hogy aztán a 20. századi Los Angelesben szembesüljenek az emberi faj... több»
Szereplők: Sal Mineo, Kim Hunter, Bradford Dillman, James Franciscus, Roddy McDowall
