Az elmúlt napokban egy beszélgetés során szóba került ama horrorfilmes téma, hogy mi az a dolog, amely képes úgy igazán rám hozni a frászt. Ezen sokat gondolkodtam, de úgy igazán nem jutottam dűlőre e téren, viszont arra határozottan emlékszem, hogy tinédzserkoromban akadt azért egy-két olyan horrorfilm, amelyek valóban rám tudták hozni a frászt. Persze ezzel egyáltalán nem azt akarom írni, hogy sok száz horrorfilmemmel a hátam mögött teljesen immunissá váltam volna ezen alkotásokra, hisz folyamatosan keresem is eme horrorfilmes élményt, de valahogy sokkal nagyobb örömmel nyúlok vissza a régmúltba eme érzések felidézésért. Talán pont ez ösztönzött arra, hogy újranézzek egy olyan alkotást, amely fiatal koromban valódi félelmet tudott kiváltani belőlem. Lássuk hát, hogy több mint 30 év elteltével vajon mit is tartogat számomra a Kampókéz című film!
Nem állítom, hogy jelen filmünkhöz nem lett volna szerencsém az elmúlt 30 év alatt, merthogy legutóbb talán akkor néztem meg újra, amikor 2021 nyarán bemutatták a Nia DaCosta rendezésében elkészített remake-jét. Jelen esetben nem szándékozom összehasonlítani az eredeti és az újrafeldolgozását, merthogy igazi klasszikussá csak az 1992-es film érett.
A film alapjául szolgáló történetet egy Clive Barker novellának köszönhetjük, amelyet Mr. Barker még 1984 és 1985 közt publikált a Vérkönyvek című novellás gyűjteményében. Máig kissé sír a lelkem amiatt, hogy a magyarországi Lazi Könyvkiadó csak két kötetet adott ki még 2010-ben magyarul, a Clive Barker Books of Blood novellás gyűjteményéből (amely hatkötetes volt), amelyben ráadásul sajnos nem szerepelt a The Forbidden című novella, amely eme rendkívül erős horrorfilm alapjait szolgáltatta. Igen csak az alapjait szolgáltatta, ugyanis számos különbség található az írott és a filmes változat közt, mármint így olvastam több helyen is. Mivel jómagam nem olvastam a The Forbidden című novellát, így teljesen fölösleges is azt taglalni, hogy mi mindent változtattak meg a filmben az írót változatához képest.
Mindezek után viszont térjünk végre rá, hogy milyen is lett a film története, amelyet egy bizonyos Bernard Rose készített el, aki ráadásul a film rendezését is magára vállalta. Véleményemet a film történetéről azzal indítanám, ami talán az egyedüli aprócska kis hibája is a filmnek, miszerint hogy talán egy kissé komótos a történetvezetése. Persze ez is csak nézőpont kérdése, ugyanis mivel a film játékideje hagy bőven mindenre elegendő időt és teret, így sokaknál mindez egyáltalán nem hathat majd negatívumként. Tulajdonképpen a szó legszorosabb értelmében jómagam sem nevezném a film tempóját akkora egetverő hibának, merthogy még a lassan kibontakozó események is magával tudták ragadni a figyelmemet. Ráadásul azt vettem észre, hogy eme komótos tempóhasználat igenis tudatos választás volt a forgatókönyvírótól, merthogy egy bizonyos idő után akkor is képes volt a film kidomborítani a horrorfilmes hatását, amikor épp semmi nem igazán történik benne. Ezt elsősorban két rendkívül jól kivitelezett dologgal tudták elérni, az egyik, az egészen elképesztően sajátos filmes atmoszférájával, amihez szinte tökéletesen jól párosultak a film forgatási helyszínei, míg a másik, a film zeneszerzőjének, Philip Glassnak a munkája, ami nagyon is egyedire sikeredet. Továbbá engem az is nagyon megnyert még a történetében, hogy akkor is belengi a film teljes hangulatát Kampókéz jelenléte, amikor nem is láthatjuk. Ehhez persze mindenképp szükséges volt egy olyan színész szerződtetni eme szerepre, aki képes volt mindezt elérni.
Nos hát Kampókéz szerepére Tony Toddot választották, ami talán az egyik legnagyobb húzás volt, merthogy eme szerepével egy életre bírta magát a horrorikonok közé. Ráadásul Tony Todd olyan elképesztő erővel ruházta fel filmbéli karakterét, amelyet igencsak ritkán láthatunk. Kampókéz karaktere számomra talán az egyik legérdekesebb horrorfilmes karakter, amellyel valaha találkoztam, ugyanis rendkívül emberi és egyben mesterien gonosz is. Szerencsére nem csak Tony Todd mesteri alakítása az egyedüli eme produkcióban, hanem a történet női főhősét alakító Virginia Madsen színésznő is valami elképesztően hatalmasat alakít eme filmben. Tulajdonképpen kettejük színészi alakításain dől el az, hogy mennyire élhetik át a film nézői azt, hogy a Kampókéz nemcsak egy mesteri horrorfilm, hanem egyben egy romantikus történet is.
E produkció brutalitása számomra elsősorban a film félelemkeltésében működött úgy igazán, de persze azért egyáltalán nem egy vértelen alkotásról beszélhetünk vele kapcsolatosan, de számomra nem ebben van az igazi ereje, hanem sokkal inkább abban, ahogy a filmbéli Helent alakító Virginia Madsen egyre mélyebbre süllyed egy olyan szituációba, amely az őrület határára sodorja.
Összegezve nálam egyértelműen a legjobb horrorfilmek listáját gazdagította régen is és most is a Kampókéz, amelyet csakis öt csillagra tudok értékelni, és persze, hogy ott a helye a kedvenceim listáján is.
79 Kampókéz (1992)
Helen végzős egyetemistaként a nagyvárosi legendákról írja diplomamunkáját. Ám leginkább egy sorozatgyilkos, Kampókéz története kelti fel az érdeklődését. Anyaggyűjtő... több»
Szereplők: Virginia Madsen, Ted Raimi, Tony Todd, Xander Berkeley, Kasi Lemmons
Mi próbáltuk a barinőmmel, de nem mertük megtenni!