Vannak olyan filmek, amelyek képesek a nézőjüket kimozdítani a megszokott komfortzónájukból. Jómagam mindig is sokkal többre értékeltem eme horrorfilmeket, mint azon társaikat, amelyek azzal akarják elsősorban sokkolni a nézőt, hogy literszámra folyatják a vért, és hogy miként lehet egy emberi testet minél kisebb, apró darabkákra szaggatni.
Sokan úgy gondolják (és sajnos tévesen), hogy az emberi lélekre ható filmek elsősorban a horror műfaján belül látnak napvilágot, pedig hát ez nem feltétlenül igaz, ugyanis erre egy tökéletes ellenpélda mondjuk a Darren Aronofsky által rendezett, Rekviem egy álomért című kőkemény dráma. Persze azért a horrornak mint műfajnak sokkal több eszköz áll a rendelkezésére egy efféle lélekölő film megalkotására, mint bármely más műfajnak.
Jelen filmünk, a 2008-as Eden Lake (avagy a botrányosan félrecsúszott magyar címfordítással ellátott a Gyilkos kilátások) az egyik legkeményebb horror (avagy thriller), amelyet valaha láttam.
Eme film is már több mint tíz éve ott van a filmes gyűjteményemben, de ez idő alatt most nézhettem meg csupán második, avagy harmadik alkalommal, ugyanis eme alkotásról nem gondolnám, hogy a nézője szívesen nézné újra évről évre, mert komolyan hatással tud lenni a lelkiállapotára. Rengeteg mindenért tudnám dicsérni James Watkinst (rendezője és egyben forgatókönyvírója a filmnek) ezért a munkájáért, ugyanis szerintem egy maradandó alkotást tudott összehozni eme filmjével.
Maga a film történetének kezdete szinte alig tér el attól a tipikus horrorfilmes alapkoncepciótól, amikor egy fiatal pár ki akar mozdulni a nagyvárosi mókuskerékből, és leutaznak vidékre, egy erdő mélyén megbújó, csodaszép tavacskához, hogy ott jól érezzék magukat stb. stb. stb. Csakhogy kimondottan hamar kezdenek érkezni ama intő jelzések, hogy itt nem egy baltás elmebeteggel kell majd felvenniük a harcot a túlélésért főszereplőinknek, hanem egy olyan veszéllyel, amelynek a legfőbb erőssége az, hogy ez sokkal hihetőbb, mint bármely más dolog, amit horrorfilmekben bőségesen elpuffogtattak korábban már, méghozzá az emberi gonoszsággal.
De a rendező nem volt rest csavarni ezen még egyet, méghozzá azzal, hogy az emberi gonoszságot most gyerekek, tinédzserek formájában tálalják. Oké, persze 2008-ban mindez azért már nem akkora újdonság, hisz számos horrorfilm vette már alapul a gyerekek kontra felnőttek küzdelmeit, de szerintem mindezt ilyen zsigeri hatással mindeddig még nem láttam más filmekben.
További dicséretet érdemel a rendező és egyben forgatókönyvíró James Watkins azért is, hogy bár a film történetében megtalálható egy igencsak magvas társadalomkritika a nagyvárosi kontra kisvárosi emberek közt, leginkább a dolgok hozzáállásában, de mindezt nagyon szépen hagyta a háttérben szunnyadni (egészen a film utolsó képkocájáig), és sokkal inkább fókuszált arra a történetben, hogy miképp tudja még jobban fokozni egyes jelenetek feszültségkeltéseit.
Merthogy feszültségben nem fogunk hiányt szenvedni eme filmben. Talán az első harmada az, amikor még csak a baljós és nyugtalanító események egész sorozatával építkezik a film, aztán elérkezik a történet egy amolyan töréspontjához, ahol aztán egy olyan sodró lendülettel kezdik fokozni a feszültségteremtést benne, ami majdhogynem biztos, hogy oda fogja szegezni a nézőjét a képernyő elé. Számtalan olyan fordulat követi egymást a filmben, amely képes különböző érzelmi hatásokat kiváltani majd a nézőjéből, és ezeknek a tetőpontjához igenis meg kell várni szinte az utolsó képsorait is.
Egy gondolat erejéig kitérnék még a film szereplőire, ugyanis sok helyen a filmbéli Jennyt alakító Kelly Reilly színésznőt emelik ki a legtöbben a színészek terén, amit persze teljesen meg is tudok érteni, hisz elképesztően hiteles alakítást láthatunk tőle, de szerény véleményem szerint ez igaz szinte mindenkire ebben a filmben.
Úgy gondolom hogy egy zseniális alkotás lett az Eden Lake - Gyilkos kilátások című film szinte minden téren, de hiába adom meg a megadható öt csillagot, a kedvenceim listájára nem férhet fel, méghozzá a hatása miatt, amit még így, a harmadik megtekintése után is képes vagyok érezni a látottak miatt.
82 Gyilkos kilátások (2008)
Egy fiatal pár, Jenny (Kelly Reilly) és Steve (Michael Fassbender) elhatározzák, hogy a hétvégét mindentől távol, kettesben töltik az Eden-tónál. Steve szeretné megkérni Jenny... több»
Szereplők: Michael Fassbender, Jack O'Connell, Kelly Reilly, Thomas Turgoose, James Burrows
"Sokkolni a nézőt, hogy literszámra folyatják a vért, és miként lehet egy emberi testet minél kisebb, apró darabkákra szaggatni." Hát, ezt biztosan lendületes komolysággal fogalmaztad meg, de én nevettem rajta egy darabig. :D Értem én azért! Na de hát mégis... Kevés poént szoktam az írásaidban találni, és ezt sem annak szántad. Nem, ez egyáltalán nem negatív, majd én poénkodom helyetted is. :) Szerintem abból a szempontból, hogy a kölykök mennyire elszabadulnak a normalitás határain jócskán messzebbre, brutális módon, a film botrányos és kegyetlen. Élesen megy szembe a gyermeki ártatlanság olyan ikonizált képével, hogy az óóó alapból adott, és kész. El sem lehet képzelni mást... Pedig a gyerekek fantáziája kimeríthetetlen. Nem kell messze mennem, csak egy kicsit körül kell néznem, és könnyedén belefutok, hogy a gyerekek milyen természetességgel dobálóznak az iszonyattal. Igaz, ritka, hogy ezt felnőtt felé tegye meg a gyerek, mert hát így vagy úgy, de gyengébb, még ha épphogy tinédzseredik is. Viszont, hogy egymással milyen kegyetlenek, azt sokszor észreveszem... Ebben a filmben két felnőttel kerülnek szembe. Nem azért, de már az elején felrúgtam volna őket a fr*ncba. Meg lehetett volna akadályozni ezt, de akkor nem lett volna film. Szóval e szempontból csak az A szomszéd lány jut eszembe, ami szerintem brutálisabb ennél a filmnél. Láttam már ennél a filmnél sokkolóbbat, kedves Kóborló. Azt írtad, hogy ez a legkeményebb, amit valaha láttál. Én ezt nem hiszem, de megértem, hogy a film hatása alatt ez az, amit az ember leginkább ki tud fejezni magából érzelmileg. Biztos láttál durvábbat, ha én igen. Ettől még nem veszít ez a film a brutalitásából semmit. Csak ha muszáj hasonlítani valamit valamihez, és a lehető legdurvábbat kell előkaparni, az nem ez a film lesz. Tény, mélyen a lelkedbe gázol, de aki erről a világról is tudni akar, és mindent, s érteni is akarja, az meg fogja nézni újra. Persze, csak magamból kiindulva, nem olyan sűrűn, mert ez megrázó, amire fel kell készülni a film előtt. De én meg fogom nézni újra, csak teljen el egy kis idő. Na nem biztos, hogy fél évig várok, ha előbb utamba téved. Engem kicsit irritált, hogy a két felnőtt rengetegszer hibázott. Viszont a kölykök sokkal ügyesebbek és találékonyabbak voltak. Ez a film a horror műfaján túlmutató, pszichológiai rétegeket boncolgat, és értem, miért nem bírod ki annyira, csak meglepett, úgy tippeltem rólad, hogy túl vagy már ennél emészthetetlenebb tartalmakon is. De tény, ahogy ezt a bekezdést kezdtem, ez túlmutat a horroron, talán ezért van, hogy nem a te világod. Érdekes, én fordítva vagyok, sok horror mesél nekem véresen, és én próbálom komolysággal befogadni, de csak kinevetem. Olvasgattam az írásaid, nagy kihívás nekem, hogy olyan szellemmel szemléljem a horrorok sokaságát, ahogy te teszed, pedig b*romi jól csinálod, elvégre megfogtál. Van egyféle intellektuális folyamatosság az írásaidban, ami a kedvemre van, majdnem hogy fel is nézek rá. Mindenesetre ha mégsem, már a hatása alá kerültem. Nem akartam letáborozni a világodban, mert a nagy része nem az én műfajom, és mégsem tudom már elhagyni, hacsak ki nem kergetsz valahogy. Tedd, ha akarod! Pedig én nemcsak passzív befogadója vagyok a filmeknek, hanem aktívan gondolkodom a látottakon, és képes vagyok azt a saját világomba integrálni. Talán a horrort meg ezért tudom kinevetni. Öhm, pedig próbálom komolyabban... Mondjuk Sthepen King ellen nem hadakozom, pedig hát. Most hogy fejezzem ki szebben azt, hogy őrületes b*romság? Mégis zseniális! A horrorfilmek is ilyenek, s én újra próbálom. Nyitott vagyok a te horror-univerzumodra, szerintem igényesen és fantasztikusan jól felépítetted az itt lévő világodat. Nagyon megszerettem a stílusodat. Szívesen veszem a kihívást, hogy horrorokról írjak, és ez neked köszönhető. Igen, tudom, nemcsak a horror a kedvenced, de az rád a legjellemzőbb, eddig így vettem észre. Oké, horrorban még simán letarolsz engem, nem baj, még tetszik is, és tanultam már tőled, fogok is, ahogy látom. De a horroron kívül már nagy kihívás vagyok neked, csak úgy mellékesen megjegyzem. :) Én is 5 csillagot adok a filmre, több okból is, de azok a saját véleményembe kerülnek be, nem ide valók. Ööö... Már úgy is sokat írtam, ami nem a filmhez való, jól van, nem bírtam ki, de majd máskor. Esetleg annyit megjegyzek az értékeléshez, hogy a film nem a legbrutálisabb, de a lelki terrorjával mégis képes hatásosan mélyen hatni. Szerintem ugyanazért adunk 5 csillagot: annak ellenére, hogy nem kerül a kedvenceid közé, mégis jelzi a film erejét és a benne rejlő mondanivaló súlyát. De lehet, hogy tévedek. A kedvenceimbe nem kerül fel, de nem azért, mert meggyötri edzett lelkemet. Másért. Ellenben teljesen megértem a te álláspontodat ebben, csak meglep: azt gondoltam, hogy már nehezebben vagy kizökkenthető. Lám, a horrorrajongó lubickol annak világában, de amikor a valóság terrorja az, aki mészárol, s még csak nem is sok vérrel, akkor megtorpan. Tudod, azt hiszem, a horrorhoz hozzá lehet szokni idővel, de a valósághoz sohasem. Újra és újra felfoghatatlan, hogy a valóság mire képes... Ha ezzel szembesít egy film, akkor nagyon közel kerülsz önmagadhoz. Én ezért is nézem meg újra. Na meg van egy általános bibi. Az ember folyton folyvást elfelejti, hogy a borzalom ott van a hétköznapokban is, és bármikor lecsaphat. Az emberi remény és naivitás határtalan, de ez nem védelmez.