Négy év telt el, mire Robert Zemeckis és Bob Gale elkészítette a Vissza a jövőbe folytatását – és bár a várakozás hatalmas volt, a Vissza a jövőbe 2. merészebb, komplexebb és technikailag kifinomultabb lett, mint bárki gondolta volna. Ez a film nem egyszerűen folytatás: egy labirintus az időben, ahol a múlt, a jövő és az alternatív valóságok egymásba gabalyodnak, és ahol Marty McFly immár nemcsak a saját, hanem a teljes idővonal sorsáért küzd.
A történet közvetlenül ott folytatódik, ahol az első rész véget ért: Marty és Doc Brown visszatérnek a jövőbe, pontosabban 2015-be, hogy megmentsék Marty fiát attól, hogy börtönbe kerüljön. Azonban egy apró hiba – és egy öregedő Biff Tannen túlzott leleményessége – az egész idővonalat felborítja. Az idős Biff ellopja a sporteredmények almanachját, visszautazik 1955-be, és odaadja fiatalabb önmagának, így létrehozva egy sötét, eltorzult alternatív 1985-öt, ahol a világ a pénzéhes, diktatórikus Biff uralma alatt áll.
Ez a rész sokkal komorabb és összetettebb, mint elődje. Zemeckisék bátran vállalták, hogy a korábbi mesevilágot egy sötétebb, cinikusabb tükörbe fordítják. Az első film ártatlan nosztalgiája helyett itt a hatalom, a kapzsiság és a technológiai függőség témái kerülnek előtérbe. A 2015-ös jövő látványvilága persze ma már nosztalgikusan naivnak hat – repülő autók, lebegő gördeszka, önbefűző cipő és robotpincérek –, de a film akkoriban elképesztő fantáziával festette meg, mit gondolt a nyolcvanas évek a közeljövőről.
A produkció technikai szempontból lenyűgöző. A trükkfelvételek – főleg azok, ahol Michael J. Fox egyszerre három szerepet játszik ugyanabban a jelenetben (Marty, a fia és a lánya) – még ma is jól néznek ki. Zemeckis precizitása a részletekben is tetten érhető: minden apró mozdulat, kameraállás, díszletpontosság kiszolgálja az időutazás szabályrendszerét.
A film narratívája kifejezetten merész, hiszen visszatér az első rész eseményeihez, de új szemszögből, másik idősíkról – ez a fajta önreflexió a nyolcvanas évek közönségfilmjeiben ritkaságszámba ment. Ahol azonban a film kissé megbicsaklik, az a ritmus és az érzelmi mélység. Az első rész bája és szívből jövő humora itt néha elvész a bonyolult időlogika és a túlzsúfolt cselekmény között. Marty karaktere kissé egysíkúbbá válik – a folyamatos harag és bizonyításvágy (főleg a „senki sem nevezhet nyuszinak!”-motívum) dominál, miközben a családi dinamika háttérbe szorul.
Doc Brown továbbra is zseniális, Christopher Lloyd lubickol a szerepben, de most már inkább a film morális iránytűjeként működik, mintsem a vicces feltalálóként. A film középső, disztópikus szekvenciája – az alternatív 1985 – a trilógia legsötétebb pontja, és egyben a legérettebb is. Az elnyomó, neonfényes, dekadens városkép remekül szimbolizálja, mi történik, ha a múltat önző célokra használjuk. Itt már nem gyerekmeséről van szó, hanem a történelem manipulálásának erkölcsi következményeiről.
Zeneileg Alan Silvestri újra hozza a nagyívű, hősies motívumokat, de több elektronikus elemmel, hogy illeszkedjen a futurisztikus hangulathoz. A film vizuális humora továbbra is erős – Zemeckis nem fél önironikusan kifigurázni a múlt és jövő kontrasztját (pl. a „Pepsi Perfect” vagy a „Jaws 19” hologramos reklám).
A Vissza a jövőbe 2. tehát egy olyan folytatás, ami nem biztonsági játékot játszik, hanem kockáztat: mer más lenni. Mer intellektuálisabb lenni. Nem olyan melegszívű, mint az első, de kreatívabb, vizuálisan merészebb, és sokkal több réteget kínál. Egyfajta filmes puzzle, ami csak akkor áll össze teljesen, ha az ember ismeri az előzményt – és persze a harmadik részt, amely nélkül a történet nyitva marad.
88 Vissza a jövőbe 2. (1989)
Marty és Doki időutazása ugyan megoldotta a McFly család néhány problémáját, de visszatérésükkor azzal kell szembesülniük, hogy valaki fenekestül felforgatta az időt. Így... több»
Szereplők: Clint Eastwood, Elijah Wood, Michael J. Fox, Christopher Lloyd, Elisabeth Shue
