A 28 évvel később olyan folytatás, amely nem akar egyszerűen csak nosztalgiára építeni: Danny Boyle és Alex Garland láthatóan azt a célt tűzte ki, hogy a franchise-t új generáció számára értelmezze újra. A film első perceitől érződik a világ változása: a Düh-vírus nem csupán biológiai fertőzésként jelenik meg, hanem metaforává válik. A társadalom szétesése, a félelem és a bezártság ma már sokkal valósabb élmény, mint amikor az első film bemutatkozott, és Boyle ezt a megváltozott világérzetet használja fel arra, hogy egy új korszakot rajzoljon meg a posztapokaliptikus műfajban.
A történet középpontjában egy apa–fiú kapcsolat áll, amely súlyt és emberi fókuszt ad a brutalitásnak. A film egyik legerősebb pontja, hogy a káosz mögött folyamatosan jelen van egy személyes dráma, amely hitelesebbnek és átélhetőbbnek mutatja a világ összeomlását. A fiút alakító Alfie Williams meglepően érett játékot nyújt: arcán egyszerre látszik a gyermeki kíváncsiság és a túlélés kényszere által okozott traumák gyorsuló érésfolyamata. Játéka nem harsány, nem teátrális, inkább csendes, belül égő feszültség. Jó példa arra, amikor egy fiatal színész a puszta jelenlétével is drámai súlyt ad egy jelenetnek.
Aaron Taylor-Johnson mint apa szintén magabiztos. Ő az, aki a túlélés ösztönét testesíti meg: mozdulatai feszesek, reakciói kiszámítottak, és talán ő az egyetlen karakter, akiben megmaradt valami a régi világból származó felelősségtudatból. A fiával való kapcsolatuk nem csupán cselekményi eszköz, hanem a film érzelmi magja, és Taylor-Johnson pontosan tudja, hol kell keménynek, hol sebezhetőnek lennie. Jodie Comer játéka külön réteg: betegsége és törékenysége ellenére ő az, aki leginkább emberi tartást visz a történetbe. Már megjelenése is kontrasztot képez a világ brutalitásával, és Comer hitelesen mutatja be azt a fajta csendes kétségbeesést, amely sokszor jobban kifejezi a túlélők kiszolgáltatottságát, mint bármilyen akciójelenet.
Ralph Fiennes szintén jól működik a saját különc szerepében: egyszerre fenyegető és titokzatos, alakítása pedig olyan, mintha a világ morális határain kívül létezne, mégis súlya van minden pillanatának.
A film erősségei között szerepel a rendezés lendülete. Boyle nem fél a vizuális kísérletezéstől: kézikamera, gyors vágások, torzított képek és nyers, dokumentumszerű pillanatok váltogatják egymást. Ez a stílus eleinte rendkívül intenzív, és remekül visszaadja a világ szétesettségét. A problémák ott kezdődnek, amikor a film már túl sok stíluselemet akar egyszerre használni. Időnként érezhető, hogy a rendező túltolja a vizuális káoszt, és ez a néző figyelmét inkább elvonja, mint bevonja. Néhol inkább kísérleti videó benyomását kelti, mintsem feszes posztapokaliptikus filmét.
A forgatókönyv szintén kettős. Egyfelől erős a karakterközpontú megközelítés, és kifejezetten érdekes az, ahogyan a vírus megjelenése lassan háttérbe tolódik egy mélyebb társadalmi allegória mögött. Másfelől viszont bizonyos szimbolikus rétegek túlságosan szájbarágósak, máskor pedig félbehagyottnak hatnak. A néző érezheti, hogy Garland nagy témákat akar feszegetni – izoláció, közösség, hit, újrakezdés –, de nem mindegyikkel bánik ugyanolyan magabiztosan.
A film atmoszférája mégis kétségtelenül erős. A lassú, sűrű feszültség, a kiszámíthatatlan kitörések, a fertőzöttek színpadi jelenléte mind azt a hatást keltik, mintha a néző maga is egy állandóan lüktető, veszélyes térben mozogna. A vírus új fajtáinak bevezetése érdekes koncepció, de néha túlzottan videojátékszerűnek tűnik, ami némileg visszavesz a fenyegetés komolyságából. A brutalitás viszont továbbra is nyers és könyörtelen – helyenként talán túlzottan is –, de végig illeszkedik a franchise sötét hangulatához.
A 28 évvel később összességében egy bátor és intenzív folytatás. Nem hibátlan, de van benne elég egyediség, ambíció és érzelmi mag, hogy valóban méltó legyen a sorozathoz. A színészi játék felsőkategóriás, a világépítés izgalmas, a hangulat pedig egyszerre modernizálja és tiszteletben tartja az előző filmek örökségét. Ha egy film néha túl nagyot markol, de közben mer valóban beszélni az emberi gyengeségről, a túlélés áráról és a remény törékenységéről, akkor a hibák ellenére is képes mély nyomot hagyni.
40 28 évvel később (2025)
Csaknem harminc év telt el azóta, hogy a Rage vírus kijutott egy biológiai fegyverek laboratóriumából. Bár a terület továbbra is szigorú karantén alatt áll, néhány túlélő... több»
Szereplők: Ralph Fiennes, Aaron Taylor-Johnson, Jodie Comer, Rocco Haynes, Haley Flaherty
