A jelmez összenő a testével. A ruha "kényelmessé" válik, mint egy megöröklött régi ..pizsama. A smink valóban a bőre lesz. A bohócarc egy élő tumor a valódi arca felett. A ruha egy démoni entitás bőre. Kent szó szerint beleolvad egy gyermekfaló démon létébe. Kétségbeesetten próbálja eltávolítani a jelmezt, ehhez hamar fűrészhez is nyúl - mindhiába. Jeff Goldblum karaktere fokozatosan válik rovarrá. Ott is van egy kétségbeesett próbálkozás a változás visszafordítására (a levágott haj / szőr és vérzés is ide illik). A Clown-ban Kent is azt látja, hogy az emberi lénye lassan, szisztematikusan lebomlik egy új, végső forma javára, ami pedig éhezik.
Ez a smink, ez a paróka, ez a ruha azonosul a viselőjével. A bohóc nem egy szerep, hanem egy átok. A bohóc jelmez a viselőjének halotti leple, még azelőtt, hogy meghalna. A film alapsokkját az adja, hogy a legvidámabb külső a legszörnyűbb belső börtönévé válik.
Az eredeti bohócok a szomorúságukat rejtették el a fehér smink alá. Kent pedig a normalitását, a humanitását rejti el a rátapadt, vérszomjas maszk mögé. A legborzasztóbb transzformáció nem az, hogy démonná válsz, hanem az, hogy a démoni lény lassan elfogadhatóvá és kényelmessé válik. A film azt kérdezi: meddig ragaszkodunk a régi énünkhöz, ha az új énünk borzalmas, de elkerülhetetlen? A maszk leválaszthatatlan, akárcsak az a sors, amit nem mi választottunk. Ha a Clown a biológiai horrorról szól, akkor a Tetsuo a technológiai body horror tökéletes példája, ahol a fém összeolvad a hússal.
Nagyon megható: előre tudom, hogy gyerekzabálás lesz majd, erre a nyitójelenetben kiderül, hogy Denise (Laura Allen), a feleség és már anya várandós éppen. Gondoltam: ez így extrémen szuper :D
Ezúttal a főszereplő ténylegesen egy szimpla, hétköznapi, egyszerű férj és édesapa - Kent McCoy (Andy Powers) - s nincsen benne semmi különös. Ni-csak, kiből lesz a cserebogár? :)
Kapásból a szülinapi partival indulunk, semmi előjáték, máris kezdetét veszi a központi esemény, amelynek horror lesz a következménye. A felkért hivatásos bohóc mégsem lesz a fő műsorszám, mivel valami okból inkább más valamiben avagy máshol potyázik. Egy lelkiismeretes szülő nem engedheti meg természetesen, hogy a gyereke hoppon maradjon, aki összvissz 7 évesen oda van bohócokért és kifejezetten várja, hogy végre mókázhasson vele két tortaszelet között - na jó, ennél mégis csak többször. Meg is jelenik a jelmezben életvidáman s lendületes lelkesedéssel az apa, mint Dummo, a hóbortos és csodálatos bohóc és Jack nem marad hoppon s nem lesz depressziós :)
Világéletemben rühelltem a bohócokat. Csak úgy. Különös, gyerekként fel sem tűnt, hogy valóban ijesztőek és horrorisztikusak. Mindenki kacagott rajtuk lépten-nyomon, én viszont csak bambultam, hogy min kellene nevetnem s ma sem tudom: a Clown film kellett hozzá, hogy bebizonyítsa: a hozzáállásom jogos :D Nem értettem, miért csinál idiótát magából - meg szerencsétlent - és azt sem, hogy ezen min nevet a tömeg. Belátom, sosem illettem a tömegbe, meg mit tudom miféle sorokba - s kiderült, hogy humorom is van :)
Kezdetben „Dummo“ nem is ijesztő semennyire sem - igaz, amikor az ablaküvegben megpillantja este önmagát megrémül hirtelen, hogy mi a fr@nc (?!) - nyomban leesik neki, hogy jahh, jelmezben van. Ott már ijesztőnek véltem miközben ő kuncogott önmagán.
Aztán nagyon bizarr jelent következik: „Dummo“ kacérkodik a feleségével, aki be is indul s nekikezdnének a dolognak - ám Denise ráeszmél, hogy ez így mégis túl furcsa és mégsem szexi. Persze a férfi nem higgad le: „Gyerünk! Csináljunk egy kis bohóc bébit!“ (Öhm.. Nos - inkább no komment..) - fűzi a nőt és nem ereszti eme romantikájából. Nem posztom megítélni, kinek mi a szexepilje :)
Nos az asszony erre inkább elküldi tv-t nézni s elhúz zuhanyozni - nem írom, hogy ez meglepő :)
Miközben néztem a tv-t bekapcsoló s azt bambuló Dummo-t, ahogy bealszik, felötlött bennem, ki volt az a lángelme, aki kitalálta a bohócot? Mármint honnan ered s miből csírázott? Nem nyugodtam, utána néztem ennek. A következőkre jutottam, íme egy kis bohóctörténelem:
Nem egyetlen ember találmánya, hanem egy több ezer éves, globális jelenség, ami kultúrákon és korokon át fejlődött:
I. Az egyiptomiak és a törpék: Az ókori Egyiptomban már léteztek olyan udvari szórakoztatók, akik a szatíra és a komédia révén nevettették meg a fáraókat. Gyakran alkalmaztak törpéket vagy deformitással élő embereket is udvari mulattatóként. (A poén itt az, hogy ők voltak a legkorábbi "stand-uposok" a Nílus partján.)
II. Kínai udvari bolondok: Kínában az i.e. 2. évezredben már feljegyzések készültek udvari bohócokról, akiknek az volt a különleges "szuperképessége", hogy szabadon kritizálhatták a császárt – persze, humorba csomagolva. (Gondolj bele: ők voltak az első politikai szatíra mesterei.)
III. A klasszikus kor: Görögök és Rómaiak (Ahol a színház született)
1. A "Sannio" (Róma): A római Mimus színházban jelent meg a Sannio, egy olyan karakter, aki furcsa mozgással és groteszk arckifejezésekkel nevettetett. A nevetése volt a fegyvere! Mit mondott Sannio a rabszolgájának, mielőtt a színpadra lépett?
"Hozd ide a poroltót! Nem akarom, hogy a szatíra kiégjen a közönség szemében, mint legutóbb a szenátor arca."
2. A "Parasitos" (Görögország): A görög komédiákban gyakori volt a nevetséges, pöffeszkedő karakter, aki mások rovására élt – ők a mai humoristák pénzéhes elődei. (Egy kis intrikával fűszerezve.)
IV. A modern, cirkuszi bohóc (a piros orrú, széles mosolyú figura) két angol úriembernek köszönhető:
1. Joseph Grimaldi (1778–1837): A Bohócok Királya
Ki ő? Egy londoni előadó, akit a modern bohóc archetípusának megteremtőjeként tartanak számon.
Miért? Ő fejlesztette ki a fehér arcú bohóc maszkot, ami ma is ismert! Előtte a bohócok arca általában koszos volt, ő viszont feltalálta a vidám, de merev arcfestést (fehér alap, piros orcák, nagy mosoly), ami elrejtette a valódi érzelmeit.
A poén (vagy a dráma): Grimaldi egy igazi komikus géniusz volt a színpadon, de a magánélete tele volt tragédiával. A mondás, miszerint: "Orvos: - Ha fáj, menjen Grimaldihoz, aki megnevetteti! - De doktor, én vagyok Grimaldi!" (Talán túlzás, de jól jellemzi a bohóc sötét oldalát.) Hm, rájött, hogy a szívét feszítő gyászt csak úgy tudja igazán elrejteni, ha vastag, fehér smink alá maszkolja, és nevetve fizeti ki az orvosi számlákat.
2. Philip Astley (1742–1814): A Cirkusz Atyja
Ki ő? A modern cirkusz alapítója 1768-ban, Londonban.
Miért? Astley volt az, aki a lovas mutatványok közötti szüneteket kitöltötte komikus előadókkal, hogy szórakoztassák a közönséget. Ő rendszerezte a bohócot, mint a cirkusz elengedhetetlen részét. Innen indult a manézs meghódítása.
Miért (és mire) találták ki a bohócot?
A bohóc nem csak vicces, hanem egy funkciót tölt be a társadalomban:
1. A káosz és a rend felrúgása
A bohóc a tükörképe a társadalmi rendnek. A szabályokat megszegő, ügyetlen, de végül nyerő figura:
A Szelep: Ahol a királyt nem lehet kritizálni, a bohóc megteheti, a poén leple alatt. A bohóc a szabad vélemény leghülyébb formája. A királyt csak akkor fejezik le, ha elszúrja az ország ügyeit. A bolondot akkor, ha elszúrja a poént. (A történelmi pontosságot itt feláldoztam a poén kedvéért. Kínai császárokat és udvari bolondokat általában nem fejeztek le, de a vicc.. az vicc. A Kínában lévő udvari mulattatókat és tanácsadókat általában nagy tisztelet övezte, és a fennmaradt történelmi feljegyzések szerint drasztikusan ritkán fejezték le őket. A Csin-dinasztia idején nem csak szórakoztatók voltak, hanem bizalmas tanácsadók is. Bár a lefejezés mint poén jól hangzik, a valóság az volt, hogy ha egy udvari bolond túl messzire ment, akkor leginkább elűzték az udvarból és a bolond elvesztette a kiváltságait és a császári védelmet. Ritkábban korbácsolták s bebörtönözték.)
Az interaktív törlés: A cirkuszban a bohóc feladata kezdetben az volt, hogy eltörölje a porondról a lovasok nyomait, miközben nevettette az embereket. Ő az, aki komikusan takarít.
2. A nevetés mint gyógyír (vagy rejtőzködés)
A melankólia leleplezése: Grimaldi idejétől a bohóc a külső vidámság és a belső szomorúság kettősségét hordozza. A groteszk smink mögé bújva a bohóc emberi hibákat, kudarcokat és fájdalmat mutat be – ezzel téve a nézőt is emberibbé. A nevetségessé válás felmentést ad a normális élet nyomása alól.
Összefoglalva: A bohóc eredete egy kalandos utazás, ami az ősi udvarokból indult, átment a klasszikus színházon, majd Grimaldi festőpalettáján keresztül érkezett meg Astley cirkuszába. Célja a kezdetektől fogva a hatalom kigúnyolása, a szabályok felrúgása és a mély emberi érzelmek komikus leleplezése volt.
Egyébként a bohócok színes öltözékűek, Dummo azonban tetőtől-talpig világosszürke - kapásból az ugrott be, hogy tutira egyre nagyobb vérfoltokkal lesz majdan tele s bizarrul be fog mocskosodni eme semleges vászon és sötét nyomok tarkítják. A szörnyeteg ruhája a legőszintébb szín: a felismerés színe. Őszintén szólva láttam már vagy 3 alkalommal is ezt az alkotást - ám ős-régen - s egyszerűen semmi sem ugrott be, amely amúgy nem jellemző rám. Arra emlékeztem, hogy b@romi jó film és hogy Hannibálnál jócskán durvább az étlapja.
Azért azt külön meg kell emészteni, hogy gyerekeket csemegézik - mondjuk nekem nem, jobban becsinálok, amikor a gyerekből fabrikálnak különféle horrorkaraktereket, például démont - főleg, ha még hajlékony is. Szavamra sokkolóbban előadják a dolgokat, mint rahedli felnőtt színész. Samara-t a Körből egyszer láttam s régen - de örökre feledhetetlenné lett, főleg a kútból való kényelmes kimászása érintett drasztikusan. És pontosan ez az a természetfeletti, kényelmes mozgás, ami a Cloyne-t is olyan gyomorforgatóvá teszi. Samara és Cloyne is egy természeti erőként hatnak, amely a legártatlanabbakat keresi. Egyik a tévén keresztül, a másik egy szülinapi zsúron át. Jó ideig zavart is, ha a tv-ben csak hangyák mászkáltak - érted: sistergett éppen. Mondjuk így voltam egy ideig a Poltergeist után is.
Kent megpróbálja levágni a rátapadt frizurát, de a haja vérezni kezd. A felesége megkérdezi: "Drágám, az a haj már a fejbőröd része?" Hm :D Végül is :)
A film végén Kent már teljesen átalakul a "Cloyne" nevű északi démonná. Az egyetlen módja annak, hogy megállítsák a gyermekfaló szörnyeteget, ha ;)
Creepy Woods
