Mindent a filmről: Wasp Network - Az ellenállók

A Kubai Ötös igaz történetén alapuló film – a név Gonzálezt és más hírszerző tiszteket takarja, akiket 1998 szeptemberében tartóztattak le Floridában, és a későbbiek során kémkedés és más, illegális tevékenységek kapcsán ítéltek el –, a Wasp Network - Az ellenállók stílusos, vérfagyasztóan izgalmas és sokarcú politikai thriller, amelyben más-más habitusú kubai nacionalisták és kubai-amerikai menekültek szövevényes küzdelmének lehetünk szemtanúi, amelynek során különböző ideológiák feszülnek egymásnak.

A film alapjául Fernando Morais The Last Soldiers of the Cold War című könyve szolgált, a forgatókönyvíró-rendező Olivier Assayas (Sils Maria felhői, Carlos, A stylist) olyan neves színészek közreműködésével dolgozott, mint Penélope Cruz, Wagner Moura, Ana de Armas és Leonardo Sbaraglia. A Wasp Network - Az ellenállók egy feszült és pörgős kémjátszmát mutat be két szomszédos nemzetállam között, amelyek több évtizedes múltra visszatekintő szembenállása hosszú árnyékot vet a jelenre is.

Történelmi háttér

1959-ben Fidel Castro magához ragadja az irányítást Kubában, kitaszítva a hatalmi pozícióból az amerikaiak által támogatott diktátort, Fulgencio Batistát. A szigetből „szocialista köztársaság” lesz. Washington azonnal megszakít minden kapcsolatot Havannával, és széles körű embargóval sújtja a kommunista országot és közvetlen környezetét.

A hatvanas évek elején az országukból elmenekült – nagyrészt Floridában kikötött – kubaiak megszervezik saját ellenállásukat a Castro-rezsimmel szemben, és támadást indítanak Kuba ellen. 2001-ben a kubai kormány őket vádolja közel 3500 ember, többek között a csúfos kudarccal végződő, 1961-es disznó-öbölbeli invázió áldozatainak haláláért.

Annak érdekében, hogy legyőzze amerikai ellenségeit, Kuba több hullámban kémeket küld Amerikába, hogy beépüljenek különböző szervezetekbe. A kilencvenes évek elején harminc ügynökük így alapítja meg a Wasp Networköt (spanyolul La Red Avispát), hogy – időnként bűnözőhálózatokkal is kapcsolatba lépve – belsős információkkal lássák el Havannát a különféle tevékenységekről (a kubai menekültek tengeren zajló megmentésétől kezdve sokkal veszélyesebb akciókig).

A szóban forgó kubai kémek általában az országukat elhagyó disszidenseknek adják ki magukat. Ilyen René González, aki egy kis géppel a floridai Key Westbe repül 1990 decemberében, és a szintén pilóta Juan Pablo Roque is, akit a Szovjetunióban képeztek ki. 1992-ben Roque hét órán át úszik az óceánon keresztül, hogy elérjen a Kuba déli csúcsán lévő guantanamói haditengerészeti támaszpontra (amely ekkor még nem fogolytáborként működik). Sok ügynök szó nélkül hagyja hátra a családját, hogy életveszélyes és magányos életet éljenek Floridában, miközben megpróbálnak beépülni Castro-ellenes szervezetekbe.

A Wasp Network a Manual Viramontez néven is ismert Gerardo Hernandez irányítása alatt sok éven át gyűjt érzékeny információkat. Kémei időnként együttműködnek az FBI-jal is, például annak érdekében, hogy semlegesítsék az amerikai PUND-ot – a spanyol mozaikszó a Nemzeti Egység Demokratikus Pártját takarja –, amely többek között drogkereskedelemmel is foglalkozik. Ezek a kémek a Berlini Fal leomlását és a Szovjetunió bukását követően a hidegháború utolsó katonái lesznek: innen jött a cím a brazil Fernando Morais könyvéhez, amely Olivier Assayas filmjét ihlette. A kémek háborúja valós. A Concilio Cubano néven ismert ernyőszervezet számos helyi, a demokratizálódásért dolgozó csoportot fog össze. 1996-ban a Castro-rezsim keményen lecsap rájuk: a kubai légierő lelő két kis méretű, nem felfegyverezett repülépet, amelyeket menekült pilóták irányítanak, akik szórólapokat akarnak ledobni Havannába. Négyen életüket veszítik.

Válaszként 1997 nyarán „a kubai menekültek keresztapja”-ként emlegetett Luis Posada Carriles havannai szállodákon végrehajtott bombatámadások sorozatát szervezi meg. Egy turista meghal, és több másik megsérül. Egy évvel később kiderül, hogy a támadásokat a Kubai Amerikai Nemzeti Alap rendelte meg, amelyet egy menekült kubai milliomos, Jorge Mas Canosa vezet.

1998 tavaszán Fidel Castro parancsára a regényíró Gabriel García Márquez találkozik Bill Clinton elnökkel a Fehér Házban, hogy átadja neki a kubai hírszerzés által összegyűjtött bizonyítékokat, amelyek igazolják, hogy amerikai földön Castro-ellenes erők végeztek „terrorista cselekményeket”. A kiengesztelő gesztus azonban rövid életű, és válaszként a CIA feloszlatja a Wasp Networköt. A letartóztatott kubai ügynökök közül öt nem hajlandó együttműködni az amerikai igazságszolgáltatási rendszerrel. Nem kötnek vádalkut, így hosszú börtönbüntetést kapnak, nemcsak kémkedésért, hanem gyilkosságért, miután megalapozatlanul azzal vádolják őket, hogy felelősek a két kis repülőgép 1996-os lelövéséért. Az elítélt férfiak Kubai Ötös néven hősökként kerülnek be hazájuk történelemkönyveibe.

A tizenöt év börtönbüntetésre ítélt René Gonzálezt 2011-ben, két évvel várható szabadulása előtt kiengedik. 2014-ben a bajtársai bekerülnek egy rabcsere-programba, amely az enyhülő amerikai-kubai feszültségnek köszönhetően indul el, és amelynek eredményeképpen 2016-ban Barack Obama elnök történelmi jelentőségű látogatást tesz Havannában. Az, hogy egy évvel később megválasztják Donald Trumpot elnöknek, a konfrontációhoz való visszatérést jelzi előre.

Az FBI-ról

A Wasp Network - Az ellenállók történetében az FBI kulcsfontosságú szerepet tölt be, amely azonban az amerikai belpolitikában kevéssé járatosak számára meglehetősen ködös lehet.

Florida nem véletlenül tartozik az úgynevezett hintaállamok közé, amelyek az elnökválasztás idején eldönthetik, melyik oldal nyerjen, a republikánus vagy a demokrata. Floridában – akárcsak 47 másik államban az 50 közül – a „győztes mindent visz” rendszer működik. Továbbá Florida az a hintaállam, amely a legnagyobb számban delegál jelölteket (29 személyt) az elnökválasztó testületbe. Vagyis Florida minden elnöki választás kulcsfontosságú helyszíne.

Ezért olyan nagy a súlya a kubai-amerikai szavazatoknak több sűrűn lakott miamii választókörzetben, ahol rengeteg kubai menekült él. Ők jellemzően a maguk mögött hagyott szülőföldjükkel legkeményebben fellépő pártra szavaznak. Sem a republikánus, sem a demokrata párt nem engedheti meg magának, hogy megfeledkezzen erről a kicsi, de fontos választókörzetről. Ez a Clinton-adminisztrációra is igaz volt, függetlenül progresszív politikai programjától.

Az FBI szövetségi rendőri szervként felügyel minden Castro-ellenes szervezetet, amely illegális tevékenységeket folytathat: merényletet tervez, drog- és emberkereskedelemmel, kalózkodással, Kubával szembeni támadások szervezésével foglalkozik, és ezáltal potenciálisan negatív hatást gyakorol az Egyesült Államokra és diplomáciájára. Ugyanakkor az FBI-nak nem áll érdekében magára haragítani egy ilyen kulcsfontosságú választókörzetet. Amennyire lehetséges, szemet huny az amerikai földön zajló Castro-ellenes machinációk felett, és feltűnésmentesen szabadon ereszti az általa felügyelt kommunista rezsim menekült ellenségeit.

Hogy teljesíthesse ambivalens küldetését, az FBI-nak informátorokra van szüksége a kubai diaszpóra területén, mint amilyen a filmben Juan Pablo Roque kettősügynök. Azt is könnyű belátni, az FBI miért tartja megfigyelés alatt René Gonzálezt sok éven át, miért hallgatja le anélkül, hogy letartóztatná. Amíg ő és más kubai ügynökök semmi mást nem csinálnak, csak kémkednek Castro-ellenes szervezetek után, értékes információforrásnak bizonyulnak. Az FBI azonban ezzel a tevékenységével kockára teszi, hogy a felhasználni kívánt kubai ügynökei őt használják fel: amikor a Wasp Network tájékoztatja róla, hogy tudomást szerzett egy Fidel Castro elleni merénylet tervéről, az FBI kénytelen közbelépni, nehogy bűnrészes legyen.

Az FBI-nak nem csak ezt az árat kell fizetnie az amerikai belpolitika, az ellen-kémkedés és egy külföldi ország destabilizációjának összehangolásáért. Amikor Juan Pablo Roque nyilvánosságra hozza az FBI-nak végzett munkáját, és leleplezi a kapcsolattartóját, az ügynökség kubai ügynökökkel folytatott, kellemetlen interakcióira fény derül. A legnagyobb árat azonban a Wasp Network fizeti: a kémszervezet működésének vége, ügynökei hosszú évekre rács mögé kerülnek, amikor Fidel Castro bizonygatni kezdi Bill Clintonnak, milyen mértékű Kuba-ellenes tevékenység zajlik amerikai területen, menekült ellenségei menedékhelyén. Ezután beindul a reakció arra, ami felett már nem lehet szemet hunyni. Ezzel szemben az FBI továbbra sem kezd nyomozni a Kuba-ellenes terrorista cselekmények után, és változatlanul megkíméli az amerikai területen lévő elkövetőket és finanszírozókat...

Beszélgetés az író-rendező Olivier Assayasszal

Milyen személyes kötődése volt a Kubai Ötös történetéhez?

Rodrigo Teixeiránál, a film brazil producerénél voltak a könyv megfilmesítési jogai, és mivel tudott róla, hogy a Carlos című film egy korábbi rendezésem, kapcsolatba lépett francia produceremmel, Charles Gillibert-rel, és megkérte, hogy adja oda nekem a The Last Soldiers of the Cold War: The Story of the Cuban Five című könyvet Fernando Morais-től, aki Brazíliában politikusként is ismert. Elolvastam: többnyire tárgyilagos leírásból áll, dramatizálás nincs benne, mivel egy hihetetlenül bonyolult történetet igyekszik elmesélni, aminek sok rétege van, és sok éven át bonyolódik. Eltartott egy darabig, amíg ráéreztem az ízére, de aztán lenyűgözött a Kubai Ötös története és a kubai menekültek és a Castro-rezsim közti underground háború. A könyv ráadásul sok személyes beszámolót tartalmaz, olyan nyersanyagot, ami új fényt vetett a történtekre. Megláttam benne egy nagyszabású sztori lehetőségét, egy modern sztorit, amelyről még nem készült film, és amelyben összekapcsolódik a személyes az univerzálissal, hiszen itt arról van szó, hogy egyéneket ragad magával a politika és a történelem gépezete. Ezt a témát már elkezdtem boncolgatni a Carlosban, és úgy éreztem, érdemes lenne tovább dolgozni rajta.

Rendezői életművében a kémkedés visszatérő motívum. Honnan ered az ez iránti érdeklődése?

Mindig is foglalkoztatott a modern politika komplex világa. Korunkban gyakran álhírekről és dezinformálásról beszélünk, de ezek így vagy úgy mindig is jelen voltak, csak régen az ilyesmit propagandának hívták. Sok minden, amit nem kötünk össze a politikai élettel és a politikai stratégiával, nagyon is központi részét képezi ezeknek, és napjainkban egyre több figyelmet fordítunk ennek a témának. A terrorizmus és a kémkedés világa csak ezeken keresztül érthető meg. A Kubai Ötös története, ahogy arról a filmben mesélek, sok ellentmondásával és konfliktusával kapcsolódik a korábbi filmjeimhez, amelyek alapján mindenki láthatja, mennyire érdekel a modern informálás és dezinformálás alvilágának bemutatása.

Miben különbözik a film szerkezete a könyvétől?

Leginkább csak töredékeket használtam fel a könyvből, főleg a személyes beszámolókat, a kulcsszereplőkkel folytatott beszélgetéseket és a kubai állambiztonság által kiszivárogtatott hangfelvétel-átiratokat. Sokat olvasgattam a munka során, de más forrásokhoz is nyúltam, hogy ellenőrizzem a szóban forgó tényeket. Elképesztően nagy kihívás volt egyetlen filmben összefoglalni a Castro-ellenes csoportok belső politikáját, az amerikai bevándorlásügyi törvények ellentmondásait és mismásolásait, a Wasp Network különböző tagjai által végzett, megkerülhetetlen fontosságú munka komplexitását. Mivel játékfilmet készítettem, természetesen egyszerűsítenem kellett bizonyos eseményeket, és változtatnom kellett a kronológián is. De megtartottam, sőt hangsúlyossá is tettem az első fejezetekben lefektetett alapokat, még mielőtt bemutattam volna magát René González figuráját.

Hogyhogy annyira lenyűgözte René González karaktere?

Ő inkább katona, mint kém: olyasvalaki, akit megbíznak egy küldetés végrehajtásával, és aki feláldozza a privát életét a politikai nézeteiért, amelyeket már-már vallásos elköteleződéssel képvisel. Úgy éreztem, van a sorsában valami nagyon megható. Harcolt az angolai háborúban, aztán családot alapított, majd eldöntötte – vagy eldöntötték a feje felett –, hogy végre kell hajtania egy munkát, amely megköveteli, hogy elszakadjon a családjától. Elképesztően hitelesen és őszintén vett részt benne: nem a pénzért csinálta, és nagyon nehéz élete volt beépített ügynökként Amerikában. Mindeközben mindent megtett azért, hogy áthozza a családját Kubából. Az is érdekelt, milyen kapcsolata volt a feleségével, Olgával, és kislányával, Irmával – sok szempontból ezek a viszonyok működtetik a filmet. Azt gondoltam, nem egyszerűen egy kémről készítek filmet, hanem olyasvalakiről, aki kemény munkát végez külföldön, elszakítva a szeretteitől, de próbál újra kapcsolatba lépni velük. Egy ilyen érzelmi helyzettel mindannyian tudunk azonosulni.

A Penélope Cruz által megformált Olga González szintén bámulatos figura: erős nő egy alapvetően férfiak lakta világban. Mit gondol róla?

Számomra a film érzelmi magját Olga biztosítja, amikor ugyanis bekerül ebbe a történetbe, ami nem is az övé, hanem a férjéé, fenekestül felfordul a világa, teljesen átalakul a sorsa. Végül kénytelen elfogadni a férje döntéseit. Eleinte áldozatfigura, aki szenved azoktól a döntésektől, amelyeket nem ő maga hozott meg. De aztán átveszi az irányítást, ő lesz a döntéshozó, és mi tagadás, baromi nehéz döntéseket kell meghoznia. Harcolni kezd a férjéért, és elfogadja a férfi sorsát, hogy megmentse a családját. A film végére mély tiszteletet érzünk iránta.

Miért Penélope Cruz volt az ideális színésznő a szerepre?

Olga szerepéhez olyan színésznőt kerestem, akiben rendkívül nagy az empátia, és Penélopére ez kétségtelenül igaz. Erőteljes és magával ragadó jelenléte van a filmjeiben, és egyedülálló érzéke ahhoz, hogy érzelmileg kapcsolódjon a közönséghez. Ebből a szempontból különösen hálás volt vele dolgozni. Különleges színésznő, és Olga személyiségének különböző rétegei, konfliktusai és erősségei kulcsfontosságú szereplővé tették. Sok szempontból hálásak lehetünk Penélopénak, és a film rettenetesen sokat köszönhet annak, hogy részt vett és bízott ebben a projektben. Ambiciózus és kihívásokkal teli szerep volt az övé, pláne, hogy a kubai forgatáson csak egészen minimális komfortot tudtunk biztosítani a színészeink számára.

Édgar Ramírezzel már dolgozott együtt a Carlosban. Miért érezte úgy, hogy ő lenne a legjobb választás René González szerepére?

Részben azért akartam leforgatni ezt a filmet, hogy lehetőségem legyen újra dolgozni Edgarral. A Carlos elkészítése óta, ami tíz éve volt, barátok maradtnuk. Szeretem és csodálom a munkásságát. Amikor csak találkozunk, mindig szóba kerülnek potenciális közös munkák, de eddig vagy nem került elénk semmi igazán izgalmas, vagy az időzítéssel voltak gondok. Tudtam, hogy René González figurája remek szerep lenne Edgarnak, és mint említettem, eleve szerettem volna újra dolgozni vele. René karakterébe is sokat belevitt abból, amit anno Carloséba: nagylelkűségét, szenvedélyességét, intenzitását. De ahogy a forgatáson is gyakran mondtuk, René valójában egy anti-Carlos, és szerintem Edgar nagyon kifinomultan bánt a karakter érzelmeivel: sebezhetőségével és érzékenységével, amelyeket szerető apaként és férjként mutat, és ezt Carlos karaktere nem tette lehetővé.

Most először forgatott Gael García Bernalnal. Mi győzte meg arról, hogy őt válassza Manuel Viramontez, a Wasp Network vezetőjének szerepére?

Már régóta ismertem és tiszteltem Gaelt, és most először nyílt lehetőségem arra, hogy felkínáljak egy neki való szerepet. Manuel Viramontezzel Kubában találkoztam, amikor előkészítettük a filmet. Azóta meg voltam róla győződve, hogy Gael lenne az ideális választás a megformálására. Benne megvan a figurához szükséges kifinomultság, szellemesség és könnyedség, ami alapján el tudjuk hinni, hogy ő tényleg egy kém. És Gael a figura sajátos, fekete humorát is teljesen megértette. Nagy öröm volt vele forgatni, jól egymásra tudtunk hangolódni, és mindig behozott a szerepébe meglepő apró gesztusokat. Már most várom az újabb közös munkát!

Látta Wagner Mourat a Narcos című sorozatban Pablo Escobart játszani?

Nem láttam a Narcost, és nem is akartam megnézni, mert Juan Pablo Roque annyira más karakter. Már fizikailag is két teljesen különböző alkatról beszélünk, és csak csodálni lehet Wagnerben, hogy így át tudott alakulni. Egyébként az, hogy találkozhattam vele, a film készítésének egyik legfontosabb hozadéka volt számomra. Korábban nem ismertem a munkásságát, de attól a pillanattól fogva, hogy kezet fogtunk Los Angelesben, úgy éreztem, egy nyelvet beszélünk, közös az értékrendünk, és hasonló szenvedélyes rajongással viszonyulunk a mozihoz. Teljesen újraértelmezte Roque figuráját, és bonyolult jellemmel ruházta fel: olyan személyiséget adott neki, amelyik sötétség és világosság között őrlődik.

Életművének egy másik jellemző vonása, hogy történetei a világ egészen különböző pontján játszódnak. Mi érdekelte Kubában és a politikai életében, és milyen volt ott forgatni?

Amikor elkezdtünk gondolkodni a film ötletén, elmentem Kubába körbenézni, találkozni a helyiekkel és tanulni az országról, mivel korábban egyszer sem jártam ott. Csak annyit tudtam Kubáról, mint amennyit egy átlagos újságolvasó, a kultúrájáról és történelméről semmilyen mélyreható tudásom nem volt. Kuba vizuális értelemben egészen lenyűgöző ország, különösen a lerobbant karibi épületei miatt, még ha ezek pontosan azt is tükrözik, hogy a kubaiak milyen nyomorúságos körülmények között élnek. Kubában nagyon kevés film készül, és mindegyik gyártási folyamatát az állam felügyeli. Ennek ellenére elkezdtünk beszélgetni a kubai partnereinkkel arról, hogy esetleg Havannában forgatnánk. De hamarosan rájöttünk, hogy ez iszonyatosan körülményes lenne, és végül a kubaiak nemet mondtak, úgyhogy elkezdtünk nézelődni Közép- és Dél-Amerikában, ahol – úgy gondoltuk – sok olyan helyszínt ismerünk, amelyet a filmvásznon el tudunk adni Kubaként. De valahogy mégsem működött ez a terv. Olyannyira nem, hogy végül azon kezdtünk gondolkodni, egyáltalán meg tudjuk-e csinálni ezt a filmet. Szerencsére kapcsolatban maradtunk a kubai producerekkel, és pár hónap után, amikor belátták, mennyire fontos nekünk ez a film, arra jutottak, ha már mindenképpen forgatunk, forgassunk Kubában. Úgyhogy a projekt eljutott egészen az állam legfelsőbb szintjeiig, és végül megkaptuk a zöld utat. A kubaiak pedig aztán abszurd módon nagylelkűen bántak velünk, még ha néha úgy is éreztük, hogy nincs konszenzus a politikai életükben. Tekintélyelvű államban élnek, szóval vagy az történik, hogy nemet mondanak valamire és minden ajtó zárva marad, vagy az, hogy igent, és akkor aztán minden kinyílik.

Hol forgathattak Kubában?

Megengedték, hogy forgassunk katonai támaszpontokon, repülőgépekben, néhány olyan szállodai előcsarnokban, ahol sor került a tényleges robbantásokra. Elképesztő élmény volt olyan helyeken dolgozni, ahová filmstábot korábban egyszer sem engedtek be. Mindenben segítségünkre volt a katonaság, a rendőrség és az állam. Felvehettünk külső képsorokat a Villa Maristáról, forgathattunk a Kubai Állambiztonság főhadiszállásán, pedig ide még kubai stábokat sem engedtek be. Egy ilyen nagy volumenű filmet forgatni – ahol sok repülővel, csónakkal és fegyverrel kell dolgozni, ahol sok az akciójelenet – nagy kihívást jelentett, fel is idézte bennem a Carlos libanoni forgatásának emlékeit: ott sem készült addig ekkora produkció. Egy ilyen munkánál mindig sok nehézség felmerül, mivel rengeteg minden egyszerűen újdonságszámba megy a helyieknek. Nap szinten kellett gyakorlatilag háborúkat lefolytatunk bizonyos dolgokért. De a kubai hatóságok segítsége felbecsülhetetlen értékű volt, a támogatásuk nélkül soha nem tudtuk volna befejezni a munkát. És nemcsak praktikusan, hanem anyagilag is segítettek nekünk.

A Wasp Network – Az ellenállók lényegében kosztümös film, a kilencvenes években játszódik, Fidel Castro egy híradós bejátszásban fel is bukkan. Mondana erről néhány szót, hogy ez miért annyira fontos a film számára?

Nehéz kérdés, mert bármennyire is nem akarok partizánnak tűnni, Castro-hívő sem vagyok. Kuba nem demokrácia, sok alapvető szabadságjogot egyszerűen nem vesznek figyelembe ebben az országban. A kubai emberek pártján vagyok, akik nagyon megszenvedik ezt a rezsimet. Ugyanakkor nem felejthetjük el, hogy ezt az országot több mint fél évszázadon át nagyon keményen érintette az amerikaiak által bevezetett embargó. A lakosságnak ezért magas árat kellett fizetnie. Amikor még a kutatást végeztem a film cselekményének hátteréhez, arra gondoltam, híradóbejátszásokkal fogom majd hitelesíteni a sztorit. Aztán elém került ez a hihetetlen interjú Fidel Castróval, amiben lényegében összefoglalja, miről szól a filmünk! Kicsit aggódtam, hogy ennek használatával Castro-pártinak tűnök majd, de hát hiteles, archív anyag volt, úgyhogy használnom kellett.

Az óceán túloldalán, Miamiban élő kubai menekültek közössége önmagában is moziba illő, komplex világot alkot. Ott pontosan hol forgatott?

A filmünk függetlenfilm, brazil-európai koprodukció, vagyis nem fért bele, hogy rendesen forgassunk Miamiben, csak pár nagyon egyszerű külsőt vettünk fel ott, a belsőket vagy Kubában vagy a Kanári-szigeteken: olyan helyszíneken, ahol könnyű volt rekonstruálni, milyen lehetett Miami harminc évvel ezelőtt. A legnagyobb probléma az volt, hogyan reprezentáljam a filmben a kubai amerikai közösséget, amelynek egészen elképesztően bonyolult a politikai élete. Ráadásul Florida hintaállam, és a kubaiak szavazata nagy következménnyel bír az amerikai politikára nézve. Sok rivális csoport és háborúzó frakció van, rengeteg szervezet, némelyik rendkívül erőszakos, komoly alvilági összeköttetésekkel rendelkezik, de vannak teljesen legálisan működők is. Egy hatalmas csomó az egész, és nehéz volt úgy kibogozni, hogy a cselekményből érthetőek legyenek az alapok a közönség számára.

Ana de Armas karaktere is lenyűgöző, bizonyos értelemben a Penélope Cruz által megformált nőnek a tükörképe.

Nőközpontú kémfilmet szerettem volna forgatni, ahol a főbb szereplők közti emberi viszonyokon van a hangsúly. Nem politikai film készítése volt a célom. Azt akartam, hogy a film olyan egyénekről szóljon, akiket elnyel vagy egyenesen megnyomorít a politika. Ana Margarita Martinez igaz története pedig súlyos traumát rejt. Életteli, szórakoztató figuraként akartam ábrázolni, és Ana de Armas ebben rengeteget segített, fantasztikus jelenléte van a vásznon, számomra igazi revelációt jelentett. Tökéletesen jelenítette meg egy elárult nő szomorúságát, de örömöt, fiatalságot, energiát és naivitást is csempészett a figurába. Nézőként fokozatosan megszeretjük, és elkezdünk osztozni a fájdalmában. A film nem működne a két erős nő nélkül, akik lényegében a cselekmény gerincét biztosítják, és tényleg az ő figuráik megismerése vett rá, hogy készítsem el a filmet.

Korábbi filmjeiben is láthattunk már légi felvételeket, például amikor Maggie Cheung ugrál egyik háztetőről a másikra az Irma Vepben, vagy gondoljunk Juliette Binoche-ra a Sils Maria felhőiben, de most szintet lépett!

El sem tudja képzelni, milyen rémálom volt elkészíteni ezeket a felvételeket. Nagyon izgatottak voltunk, amikor megérkeztünk Kubába, minden lehetségesnek tűnt, olyan nagy volumenű forgatás várt ránk, amilyet korábban el sem tudtunk volna képzelni. És bár tény, hogy ez az eddigi legdrágább filmem, messze nem volt olyan költséges elkészíteni, mint amilyennek a látottak alapján tűnhet, és ez a kubai helyszíneknek köszönhető. Hamar megértettük, hogy az egész szigeten nincsenek turistás repülőgépek, nekünk kellett gondoskodni ezekről, és amerikai magángyűjtőkön keresztül szereztünk Beechcraftokat és Cessnákat, mert ilyen gépeket manapság már nem gyártanak. Szóval abszurd módon komplex volt a film logisztikai háttere, hónapokig kellett dolgoznunk ezen. A légi felvételekhez emellett helikopterekre van szükség, Kubában pedig nincsenek helikopterek. A hadseregre kellett támaszkodnunk, amelynek olyan óriási orosz szállító gépei vannak, amelyek durván teherautó méretűek. Úgyhogy végül minden kétszer olyan bonyolult volt, mint amilyen normális körülmények között lett volna, és eleve normális körülmények között sem lett volna egyszerű.

Paradox módon a MiGekkel könnyebb dolgunk volt. Amikor a forgatókönyvet írtam, emlékszem, leírtam egy olyan sort, hogy „Itt felszáll egy MiG-19-es”, és arra gondoltam: „Elment az eszem? Hogy fogom ezt megoldani?” Csakhogy mint kiderült, az utolsó néhány, még megmaradt MiG még mindig aktív Kubában. Iszonyúan veszélyes velük repülni, mégiscsak egy korábbi korszak antik gépeiről van szó. De a hadsereg lehetővé tette számunkra, hogy a levegőben és a földön is dolgozzunk velük. Még azt is megengedték nekünk, hogy kamerát nyomjunk egy segédpilóta kezébe, aki az instrukcióink alapján készített felvételeket repülés közben. Sőt még a kubai légierő bázisának irányítótornyába is bemehettünk.

Mivel viszonylag szoros költségvetésből dolgoztunk, be kellett érnem a lehető legkevesebb digitális trükkel. A repülős és csónakos felvételek rengeteg időt felemésztettek. Az egyes beállítások megtervezése, a munkafolyamat megtanulása, a sokszoros újratervezés, a pilótákkal való egyeztetés: mindez tényleg sok időt és energiát elvett.

Mit gondol a Kubai Ötös sorsáról?

Szomorú történet, kemény életük volt, nem James Bond-típusú kémek voltak, hanem nincstelen proletárok, akik börtönbe kerültek, és az amerikai-kubai politika túszai lettek. És szerintem nem fair tárgyaláson kellett részt venniük. Semmi közük nem volt a Cessnák lelövéséhez, egyszerűen csak beépültek Castro-ellenes szervezetekbe, amelyek valamiféle titkos háborút folytattak az országuk ellen. És akik a Kubai Ötös tagjai közül nem működtek együtt, azok nagyon kemény börtönbüntetést kaptak. René González tizenkét évet töltött a rács mögött: valami önmagánál nagyobb dologba keveredett bele, ami őt, rokonait és kollégáit tönkretette.

A politika szorításába keveredett egyének motívumáról eszünkbe juthat a Május után című filmje. Úgy gondolja, ez állandó téma a munkásságában?

A hetvenes években nőttem fel, úgyhogy a privát és politikai élet összefonódása számomra természetes, én ezt a nyelvet beszélem, ilyen az életem. Az évtizedek során pedig végignéztem, hogyan alakul át a világ. Láttam, hogy a hetvenes évek politikai idealizmusa többé-kevésbé eltűnt. És láttam, ez milyen hatást gyakorolt a generációmra: hihetetlenül pusztítót. Ezzel előbb vagy utóbb mindenkinek szembe kell néznie. De az egész mélyén van valami különösen értékes, és ez a mi cinikussá lett világunkban rendkívül fontos. Én pedig folyton azt érzem, hogy a szóban forgó, egymással ellentétesen működő energiák között őrlődöm.

A Wasp Network - Az ellenállók február 20-tól a magyarországi mozikban.