Lázadás

2020.06.20 20:03 Gyorvik Olvasottság: 451x

0

A leghírhedtebb hajós lázadás a modern kori történelemben, melynek történetét többször is celluloidra vitték. Két epikus film ezek közül az 1962-es Lázadás A Bountyn, illetve az 1984-es A Bounty. Jelen elemzés a későbbi változatot veszi górcső alá, de a korábbival összehasonlításban, azzal stilisztikai párhuzamot vonva.

Első megközelítésben már az elején kijelenthető – talán nem nagy tévedéssel –, hogy A Bounty egészen más emocionális frekvencián van hangolva, mint elődje. Ez szó szerint értendő, Vangelis sejtelmes, enigmatikus zenéje már a főcím alatt predesztinálja az elkövetkezendő történések talányos, sokszor lelki szinten lezajló jellegét.

Mindkét változat parádés szereplőgárdát vonultat fel, igaz, a 62-es változatnak ilyen szemszögből tekintve egy gyújtópontja van: a már pályája csúcsán lévő, a főszerepet játszó M. Brando. Gyakorlatilag minden kollektív érzelmet, tényleges vagy lelki történést az ő szemszögén keresztül láthat a néző. A Bountyban ilyen anomália nem vehető észre, a karakterek minden öröme, fájdalma, kétsége és szenvedése egy nagy, közös pszichén át manifesztálódik és válik láthatóvá.

A történet hangsúlya egyértelműen Christian teljes valóságában megélt szerelme, az annak elvesztése felett érzett fájdalma és Bligh kapitány ez iránti teljes értetlensége. Annak ellenére, hogy jól láthatóan frusztrációja, emocionális gátjai rendre megmutatkoznak a film során, általában kontrasztban a fiatalok felszabadult, örömteli perceivel. Az azért hozzátehető – a korhűség kedvéért –, hogy ilyen jellegű szétesett fegyelmet és lazaságot általában nem toleráltak, még kereskedelmi hajókon sem, sem a legénység, sem a tiszti kar felé. Nem csoda tehát, hogy a hónapokig a tengeren összezárt, majd hirtelen szabadjára eresztett hajószemélyzet néhány hét alatt enyhén szólva inkonzisztenssé válik.

Míg azonban matrózaink legtöbbje – legendás hírnevüket nem meghazudtolva – múló kalandot és némi pajzán kikapcsolódást keresett csupán, Fletcher lelke mélyéig elkötelezetté vált szerelme iránt. Megjegyzendő, hogy itt sarkalatosan eltér a két feldolgozás egymástól. A személyzet ugyan mindkét esetben a kapitány illogikus, elvakult döntéseinek és durva bánásmódjának következményeként lázad fel, ennek motivációja alapvetően azért más. Fletcher Christian, aki mindkét moziváltozatban ennek élére áll, ez utóbbiban majdhogy nem ki is lép a történetből, csak a véletlen műve, hogy mégis marad a posztján, és egyébként is letargikus lelkiállapotának köszönhetően végül is – engedve a pszichológiai nyomásnak – átveszi a hajó parancsnokságát.

E sorok írója a filmtörténet egyik legkatartikusabb jelenetsorának tekinti a hajó elfoglalását, Mel Gibson talán soha később nem hozott ki magából már olyan bensőséges érzelemáradatot, mint itt. Indíttatása érzékelteti is egyben nemcsak egy barátság megszakadásának nyomasztó és felkavaró mivoltját, egy karrier kettétörésének iszonytató súlyát, hanem a szív megkönnyebbülését is, mely a viszontlátás, a beteljesülés reményteli várakozásának jegyében fogant.

Bligh kapitány jellemének különösebben mélyreható elemzésétől eltekintve azért a két filmrevitel esetében esszenciális különbség van. Ha a néző vagy olvasó kritikusabb szemmel nézi a két karaktert, és, ahogy azt a rendező ábrázolja, azonnal feltűnik a különbség. Bár egyikük sem ódzkodik a legméltatlanabb bánásmódtól a legelvetemültebb agyszüleményekig bezárólag semmitől, az Anthony Hopkins által megformált Bligh láthatóan a történet végéig erkölcseiben és érzemeiben intakt alakot formál meg. Tetteiben morális következetesség látható, annak ellenére, hogy neurózisos módon ragaszkodik a tökéletes tengerésztiszt étoszához, ambíciói bármi áron való megvalósításához.

Christian – a két változatban – egy teljesen más modorú, más társadalmi környezetből jövő férfiú. A Marlon Brando által alakított határozottabb, vonalasabb, modorosabb, aki kevésbé az érzelmeire, mint inkább az erkölcsi disztópiákra érzékeny. Mel Gibson karaktere sokkal lazább, fesztelenebb, a hierarchikus viszonyok, a katonai merevség nem igazán hatja át.

Mindkét verziót ajánlom megtekintésre; aki kíváncsi Brando epikus arcjátékaira, felejthetetlen gesztusaira, és arra, hogy milyen is egy totálisan pszicho- és szociopata kapitány, az feltétlenül nézze meg az 1962-es változatot. Aki viszont szereti inkább a lélek tétova útkeresésének apró rezdüléseit a vásznon nyomon követni, mindehhez a legszívhezszólóbb zenével, annak ezt a filmet javasolom.