Egy állatias világ

2023.03.14 18:20 Artemisia Olvasottság: 206x

3

Giorgos Lanthimos első angol nyelvű filmjében sem hazudtolta meg önmagát. A görög weird wave alapjait lerakó rendező a nemzetközi piacon is egy sokkolóan abszurd világábrázolással és egy borotvaéles társadalomkritikával debütált.

A homár egy alternatív, nyomasztóan disztópikus világba vezet, és minimalista eszköztárral kelt markáns és produktív hatást, és éri el, hogy ez a világ, ez a társadalmi rend beleégjen a retinánkba.

Lanthimos nem köntörfalaz: a nyitójelentben Davidet (Colin Farrell), a középkorú férfit látjuk, ahogy éppen a kutyájával utazik valahová. Rövid narrációból megtudjuk, hogy Davidet elhagyta a felesége, és most egy szállodába tart, ami valójában egy állami rehabilitációs központ delikvens egyedülállók számára. Merthogy ebben a társadalomban minden egyedülálló delikvens. Az első meghökkenés után jön a mélyvíz: a recepciós lány kérdésére David elmondja, hogy a kutya valójában a bátyja, Bob, aki néhány évvel ezelőtt már járt itt; emberként érkezett, kutyaként távozott. Majd a szálloda igazgatónője könnyed, társalgó stílusban közli, hogy Davidnek 45 napja van párt találni magának, amennyiben ez nem sikerül, génsebészeti úton állattá változtatják, de a jó hír, hogy szabadon választhat, hogy milyen állat szeretne lenni. David A homárt választja (innen a film címe). Ezután megismerjük a végtelenül groteszk intézmény bizarr mindennapjait. Az itt élők egy szélsőséges rezsim propaganda-gépezetének kvázi agymosása alatt állnak: itt a politikai és társadalmi konvenciók kulcspontja, vagy inkább az élet alapköve, alfája és ómegája a házasság és a párkapcsolat. Választás vagy középút nincs: vagy párkapcsolatban élünk, vagy állattá változunk, ergo, aki nincs velünk, az ellenünk van. Ezt pedig már-már karikírozott leckékkel próbálják a jelenlévő egyedülállókba sulykolni, például hátrakötik az egyik kezüket, hogy érezzék, mennyivel jobb, ha valamiből kettő van egy helyett, vagy a magányos étkezés és sétálás veszélyeire hívják fel a figyelmet bohózatba illő szerepjátékokkal. Az ismerkedéshez mindent biztosítanak: elegáns ruhákat, társas programokat, táncesteket, kétágyas szobákat, és külön jachtokat, sőt akár gyerekeket is, ellenben az önkielégítést a kéz megégetésével büntetik. A 45 napos tartózkodási idő pedig meghosszabbítható, mégpedig az erdőben tanyázó magányos lázadók vadászatával, egy préda, egy újabb nap, egy újabb esély (a levadászott magányosokat pedig nem ölik meg, „csak” népszerűtlen állatokká változtatják őket).

A szállodában élők Daviddel együtt versenyt futnak az idővel, hogy a 45 nap letelte előtt társat találjanak maguknak, azonban ez nehezebb, mint gondolnánk. Ebben a világban ugyanis a párok nem a kölcsönös vonzalom, a közös érdeklődési kör, megegyező célok és tervek, hasonló intellektus vagy habitus alapján találnak egymásra, hanem szükséges egy megegyező tulajdonság, egy azonos ismerterő jel. Vagyis a sántító férfi sántító nőt keres, az orrvérzésre hajlamos nő szintén orrvérzésre hajlamos férfit, a szociopata nő tetszését pedig úgy lehet elnyerni, ha szenvtelenül nézzük miközben fuldoklik. Mivel a párok felszínes jegyek alapján állnak össze, a legtöbben csak tettetik a hasonlóságot, mondván jobb megjátszani magunkat, mintha állatként egy nagyobb állat felfalna.

Mindezekkel Lanthimos ragyogó szellemességgel reflektál nemcsak jelenkorunk egyre inkább húspiaccá váló párkapcsolati normáira, a kirakat kapcsolatokra és az irreális félelemre a magánytól és az egyedülállókra nehezedő nyomásra, ugyanis a filmben ábrázolt rendszer bármely, az embereket kettéosztó politikai, társadalmi irányzatnak megfeleltethető.

Hogy mennyire kimeríthetetlen Lanthimos groteszk fantáziája és éjfekete humora, azt jól példázza a film második fele: miután David megszökik a szállodából, csatlakozik az erdőben élő, egyedülálló partizánokhoz, akik nem fogadják el a rendszer által rájuk erőszakolt társas életmódot, viszont a szabad akarat helyett szinte ugyanazokkal a szélsőséges módszerekkel hirdetik az egyedülállóság eszméjét (pl. egy kis flörtért vaspengékkel szabdalják össze a szabályszegők száját) és vadásznak a párokra. Lanthimos tehát kifordítja a saját világát, és itt már a társas érintkezés, a romantika lesznek az illegális, delikvens cselekedetek. Hogy még inkább kicsavarja a már-már tragikomikumba illő helyzetet, Davidre éppen itt talál rá a szerelem (Rachel Weisz névtelen karaktere), de csak azután, hogy kiderült, mindketten rövidlátók. A kőkemény drámaként induló történet végére a paródia szintjéig fokozza az abszurditást és a morbid humort, a befejezésen pedig igazán nehéz eldönteni, hogy vajon sírjunk vagy nevessünk.

Lanthimos műve briliáns szatíra az emberi viselkedés rákfenéjéről, irracionalitásáról. Görbe tükröt tart mindannyiunk elé, majd a végkifejlettel zárójelbe tesz mindent, amit abban láttunk, és eléri, amit az első képkockáktól kezdve nem akartunk elhinni: rávilágít, hogy a mai társadalmunk csöppet sem különb a filmben ábrázoltnál.