Az 1969-ben forgatott Agitátorok a Balázs Béla Stúdió talán első jelentős alkotása volt, amelynek elkészülte után rögtön dobozba zárás lett a sorsa. Rendkívül bonyolult film ez mind tartalmát, mind stílusát tekintve, s ha leegyszerűsítő kategóriákban gondolkodunk, akkor talán nehéz megállapítani, hogy jó-e vagy rossz. Az összhatás mai szemmel nézve szerintem eléggé furcsa, viszont a maga korában ez a film sajátos aktuálpolitikai felhangokkal bírt, csak éppen közbeszólt a Párt, így lehetetlen megmondani, hogy a 60-as évek végén hogyan hatott volna ez a mű, ha engedik a vetítését.
Noha a film konkrét irodalmi alapanyagokra épül (például Sinkó Ervin Optimisták c. regényére, illetve többek között Szamuely Tiborné, Lengyel József és Lukács György írásaira), valójában nem ezek egyszerű adaptálása, s érzésem szerint részben ennek is köszönhető a mű széteső jellege, a konkrét cselekmény hiánya. (A másik ok természetesen lehet a formanyelv megújítására tett kísérlet, az avantgárd/újhullámos hatások beépítése.) És ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor akár azt a véleményt is megfogalmazhatjuk, hogy ez a produkció nem is a Tanácsköztársaságról szól, pontosabban nem csak arról, hanem a Tanácsköztársaság ürügyén a forradalmiság, a proletárdiktatúra, a hatalom (-megragadás és -megtartás) kérdéséről.
Vagyis tágabb kontextusba helyezve a film akár az akkori tendenciák – a Tanácsköztársaságban előképet keresni akaró "szocialista" politika, a bürokratizálódó, a marxista-leninista értelemben vett forradalmiságtól eltávolodó, a konszolidáció során egy félkapitalista-félpolgári világot építő Kádár-rezsim – balos kritikájaként, illetve a 60-as évek végének külpolitikai eseményeire (a nyugati világ "újbaloldali" – vagy mondhatjuk: több ízben szélsőséges, anarchista, maoista stb. – mozgalmaira, illetve a 68-as csehszlovákiai eseményekre) adott reflexióként is értelmezhető. És ha így vesszük, akkor mindez akár a hatalom számonkérése is lehet, amely lavírozva hol puha diktatúrában, hol keményebb eszközökkel igyekezett elsorvasztani a korabeli társadalmat, miközben sok tekintetben a formalizmus, kiüresedettség, dogmatizmus, illetve egy új elitet kitermelve a bürokrácia szelleme volt az uralkodó. S talán a Tanácsköztársaság megidézésével e film e korabeli állapotokat is támadta, számon kérve a forradalmiság hiányát.
A film betiltásának másik oka talán az is lehetett, hogy a Tanácsköztársaság ideológiai vezetőit eléggé esetleneknek ábrázolta, akik túlságosan is elmerültek a vitákban. (Egyébként az én szememben éppen ez a didaxis, a túlzottan is papírízű dialógusok erősítették a film "rossz" oldalát.) Ráadásul az sem lehetett túlságosan rokonszenves a hatalomnak, hogy a történet a diktatúra alapjaira világított rá: arra, hogy a "szocializmus" Magyarországon (is) antidemokratikus úton jutott hatalomra, és hogy csak így tarthatja meg a hatalmat; hogy ennek az ideológiának az alapelve a gyűlölet, a pusztítási vágy, az intolerancia, sok esetben az emberek legaljasabb ösztöneire való alapozás. És jól tudták mindezt a Kádár-rendszer (kultúr)politikusai is, hiszen a rezsim egyrészt a marxi-lenini "világforradalom", másrészt a Tanácsköztársaság örökösének vallotta magát, így többszörösen is egy agresszív, antidemokratikus ideológiát képviselt, harmadrészt a "kékcédulás választásokkal" is törvénytelenül jutott hatalomhoz a szocializmus, nem is beszélve az 56-os forradalom eltiprásáról és Kádár János kormányának szintén illegitim módon való uralomra juttatásáról.
Valószínűleg mindezek elevenen éltek még a társadalom egyes csoportjainak gondolkodásában, s a magyar néppel kötött "kiegyezés" miatt esetleg maga Kádár is igyekezett elfeled(tet)ni azt, hogy jogtiprással került hatalomra és, hogy vér tapadt a kezéhez a valódi forradalmárok kivégeztetése során. Ehhez kapcsolódóan az is megállapítható, hogy az Agitátorokban ábrázolt szituáció azért sem túl hízelgő, mert jól látszik, hogy az értelmiségi vezetők ugyan jól képzettek és műveltek voltak, de a legtöbbször mindenféle gyakorlati érzék nélkül, és fogalmuk sem volt az egyszerű emberek mentalitásáról, a parasztság és a jórészt szociáldemokrata irányítású munkásság gondolkodásmódjáról. A proletárdiktatúrának ily módon szinte semmi köze sem volt a társadalom legnagyobb rétegeit adó parasztsághoz és munkássághoz (még akkor sem, ha a magyar Vörös Hadsereg csehszlovákok és románok elleni harcaihoz viszonylag széles tömegek csatlakoztak), csupán egy szűk, gyakran dogmatikus gondolkodású és vérszomjas értelmiségi "elit" tette rá a kezét a hatalomra, miközben a nép sok tekintetben elégedetlen maradt.
S ha mindezeket összevetjük, akkor kiderülhet, hogy a film akarva-akaratlanul akár a Tanácsköztársaság – s áttételesen a Kádár-rendszer – legitimitását is aláásó műként is funkcionálhat. A Tanácsköztársaság itt ábrázolt ideológusai és agitátorai tehát mintegy "idegenek", eszméik és gyakorlati tevékenységük teljesen elütnek a magyarországi fejlődéstől, ami ugyanígy elmondható az 1945 (vagy 1947) utáni időszakról is, hiszen az orosz-szovjet nacionál-bolsevizmus a magyar történeti fejlődéstől teljesen idegen mintát erőszakolt rá a társadalomra. S maga a "dicsőséges 133 nap" sem volt annyira dicsőséges, a filmben is jól megmutatkozik, hogy a szereplők kénytelenek megmagyarázni önmaguknak is a bukásukat, a kommunista diktatúrák európai kivérzését 1918–19 folyamán.
A didaktikus monológok, eszmefuttatások során voltaképpen olyan kérdések kerülnek terítékre, mint, hogy mi a forradalmiság (s ez megint csak oldalvágásként érhette a Kádár-rendszert is, amely egyrészt valamiféle kispolgári konszolidációt végrehajtva eltávolodott a szocialista "forradalmiságtól", másrészt ugyan forradalminak tartotta magát, de ez pl. az 56-os események fényében sem volt igaz, éppen ellenkezőleg, egy valódi forradalmat tiport el), milyen kapcsolat áll fenn a forradalom és a szabadság, a forradalom és a terror, a forradalom és a hatalom között. A bonyolult mondanivaló értelmezését és befogadását nem könnyíti meg a formanyelv sem – az elbeszélés töredezettsége, balladisztikus jellege, a forgatás jelene és a Tanácsköztársaság idősíkjának kvázi egymásba csúsztatása az archív felvételek nagymértékű felhasználásával, a sokszor túlzottan is elvont szövegek egymásra halmozása, ami így nem hagy elég időt azok átgondolására –, illetve azt kell mondanom, hogy a színészi játék zömmel borzalmas, olyan, mintha kisiskolások deklamálnának valami betanult szöveget, amit képtelenek értelmezni. Sajnos nálam ez utóbbi is rossz pont volt a film kapcsán, rettentően természetellenesen játszott a színészek többsége, akiket egyébként néhány kivételtől eltekintve meg sem említettek a stáblistán.
Ha meg kellene ítélnem e produkció "milyenségét", bizony bajban lennék. Mezei filmnézőként bizonyára jóval kevésbé kifinomult és avatott szemmel látom a dolgokat, mint a szakértők, és bár vannak ellenérzéseim egyrészt a színészi alakításokkal és a didaktikus szövegekkel, másrészt a történetben megfogalmazott szélsőbaloldali ideológiával szemben, mégis azt tudnám mondani, hogy alapjában véve érdekes kérdéseket fejteget ez a mű, sajátos látás- és ábrázolásmóddal.
