Darkman

Sam Raimi rendező, mielőtt a Pókemberbe vágott volna, horrorfilmekben utazott, talán a kultstátuszt elért Gonosz halott ismerős lehet sokaknak. Egyik korai munkája egy bosszúeposz a fiatal Liam Neesonnel a főszerepben, a női főhőst Frances McDormand alakítja. Történetünk szerint Peyton (Liam Neeson) egy elhivatott kutató, aki szintetikus bőr előállításán dolgozik kollégájával, de hiába vannak a megoldás kapujában, kísérleteik újra és újra kudarcba fulladnak. Peyton párja, Julie (Frances McDormand) pedig jogászként dolgozik, és egy befolyásos üzletember titkai tárulnak fel előtte: korrupció és alvilági összefonódások egy óriási ingatlanberuházásban, ezért egy nap meg is látogatja őket a kínzási eszközökben nemigen válogatós maffiafőnök a bizonyítékok begyűjtése kapcsán. Miután a tudóst péppé verték, és rágyújtják az egész labort, Julie joggal hiszi halottnak szerelmét.
A film egyszerre mesél egy bosszútörténetet és egy kálváriát. Peyton túléli a labor felrobbantását, de teste és arca menthetetlenül és felismerhetetlenül roncsolódik. Különösen személyes tragédia ez számára, hiszen az életét tette fel arra, hogy sebesült embereknek segíthessen, s most neki lenne szüksége erre a technológiára, ami odaveszett a robbanásban. Ezt a fájdalmat, ezt a tehetetlenséget sokáig láttatja velünk a rendező. Együtt bukdácsolunk a zuhogó esőben Peytonnal, ott vagyunk a fájdalmas üvöltéseivel, látjuk a tehetetlenségét és a nyomorúságossá váló sorsát.
Aztán Peyton, akárcsak egy szuperhős, kialakítja új rejtekhelyét, és megpróbálja ismét összerakni a kutatását. A dolog már működött addig, hogy az új szintetizált bőr 99 percig egyben maradt. Ez segít neki, hogy ideig-óráig ismét le tudja gyártani a saját arcát – és nem utolsósorban ezt a technológiát felhasználva akárkivé maszkírozhatja magát, és ilyen álarcot öltve levadászhatja a maffia tagjait, akik ezt tették vele. Keserédes győzelem ez, hiszen kis időre bárki bőrébe belebújhat, de ő maga örökre ocsmány marad.
A sztori alapvetően nem bonyolult, klasszikus bosszúfilmet láthatunk, s noha általában a horrorfilmeknek nincs hamleti tartalmuk vagy csehovi mélységük, itt mégis kibomlik egy olyan személyes tragédia Peyton kapcsán, ami egyszerre szívszorító és viszolyogtató.
Beszéljünk azokról a vizuális megoldásokról, amiket alkalmaztak, mert egy nagyszerű stíluskavalkádot látunk: a film gyakran noiros, elsősorban az antihősünk kalapos-ballonkabátos figurájának köszönhetően, de a maffiafilmek vágása és kameraállásai is visszaköszönnek. Mindemellett egy korát meghazudtoló CGI van jelen a kamubőr-kísérleteknél, a maszkmesterek pedig a jóképű Liam Neesont úgy telepakolták égési sérülésekkel, hogy attól te is leteszed az arcod. Nyilván 33 év távlatából kilóg a lóláb itt-ott, különösen a zöld hátteres részeknél, de ’90-ben ez simán technológiai mérföldkő volt/lehetett.
Nem tudom, láttátok-e az egyébként nem közismert Darkmant, de adjatok neki esélyt. Olyan szemmel nézzétek, hogy egy 30+ éves filmről van szó! A maffia karikatúraszerű, mint ahogy a korrupt üzletember is inkább 2 dimenziós, a látványvilág ma már megmosolyogtató, de az atmoszféra igen erős. Az IMDb népe 6.4-re értékelte, ez amúgy szerintem is rendben van.

Üdv. Raimi mester utána is 90%-ban a horror műfajában nyomult! I. S.