Darkman

Tizenévesen talán tetszett volna. A szuperhősös filmeket nagyon szerettem eleinte. Jó volt a Pókember, jó volt eleinte a Batman, az X-Ment imádtam. De aztán mindegyikből készültek újabb és újabb részek... s elcsépeltté váltak. Ezt azért néztem meg, mert erről nem hallottam korábban. Hét ezzel ugyanaz a bajom, mint a Spawn - Az Ivadék című filmmel. A jó megvalósításhoz akkoriban nem állt rendelkezésre elég eszköz. Csináltak akkoriban jó effekteket/trükköket – pl. a Terminator 2-ben, de annak (gyanítom) a költségvetése is más volt kicsit. Szóval mai szemmel nézve inkább mosolyt fakaszt. De ebből a történetből valószínűleg tudtak volna egy igen jó filmet csinálni (ami látványvilágában is hozza az elvártat) kb. 10-15 évvel később. Ma már nem lenne jó megvalósítva, mert minden csak effektekkel lenne telepakolva, a gravitációra és egyéb fizikai törvényekre fittyet hánynának, a főhős barátnője valószínűleg férfi lenne, és tuti nem europid... de az is lehet, hogy egy fekete lámából átoperált gendersemleges férfinak öltözött nő lenne... A fene se tudja már, hogy miket erőltetnek bele a mostani hulladék filmekbe.

A hozzászólás cselekményleírást tartalmazhat!

Anno még VHS kazettán láttam ezt a Sam Raimi és Ivan Raimi fémjelezte mozit, ami egy „dark fantasy-sci-fi-horror” alkotás, persze csak lightosan, de nekem örök kedvenc marad! Egy igazi „blood revenge” történet, ami ténylegesen semmi extrát nem mutat,... Teljes kritika

Liam Neeson egyik kezdeti alkotása, mely vegyes érzelmeket keltett bennem, de önmagában inkább unalmasnak mondanám.

Sam Raimi rendező, mielőtt a Pókemberbe vágott volna, horrorfilmekben utazott, talán a kultstátuszt elért Gonosz halott ismerős lehet sokaknak. Egyik korai munkája egy bosszúeposz a fiatal Liam Neesonnel a főszerepben, a női főhőst Frances McDormand ... Többalakítja. Történetünk szerint Peyton (Liam Neeson) egy elhivatott kutató, aki szintetikus bőr előállításán dolgozik kollégájával, de hiába vannak a megoldás kapujában, kísérleteik újra és újra kudarcba fulladnak. Peyton párja, Julie (Frances McDormand) pedig jogászként dolgozik, és egy befolyásos üzletember titkai tárulnak fel előtte: korrupció és alvilági összefonódások egy óriási ingatlanberuházásban, ezért egy nap meg is látogatja őket a kínzási eszközökben nemigen válogatós maffiafőnök a bizonyítékok begyűjtése kapcsán. Miután a tudóst péppé verték, és rágyújtják az egész labort, Julie joggal hiszi halottnak szerelmét. A film egyszerre mesél egy bosszútörténetet és egy kálváriát. Peyton túléli a labor felrobbantását, de teste és arca menthetetlenül és felismerhetetlenül roncsolódik. Különösen személyes tragédia ez számára, hiszen az életét tette fel arra, hogy sebesült embereknek segíthessen, s most neki lenne szüksége erre a technológiára, ami odaveszett a robbanásban. Ezt a fájdalmat, ezt a tehetetlenséget sokáig láttatja velünk a rendező. Együtt bukdácsolunk a zuhogó esőben Peytonnal, ott vagyunk a fájdalmas üvöltéseivel, látjuk a tehetetlenségét és a nyomorúságossá váló sorsát. Aztán Peyton, akárcsak egy szuperhős, kialakítja új rejtekhelyét, és megpróbálja ismét összerakni a kutatását. A dolog már működött addig, hogy az új szintetizált bőr 99 percig egyben maradt. Ez segít neki, hogy ideig-óráig ismét le tudja gyártani a saját arcát – és nem utolsósorban ezt a technológiát felhasználva akárkivé maszkírozhatja magát, és ilyen álarcot öltve levadászhatja a maffia tagjait, akik ezt tették vele. Keserédes győzelem ez, hiszen kis időre bárki bőrébe belebújhat, de ő maga örökre ocsmány marad. A sztori alapvetően nem bonyolult, klasszikus bosszúfilmet láthatunk, s noha általában a horrorfilmeknek nincs hamleti tartalmuk vagy csehovi mélységük, itt mégis kibomlik egy olyan személyes tragédia Peyton kapcsán, ami egyszerre szívszorító és viszolyogtató. Beszéljünk azokról a vizuális megoldásokról, amiket alkalmaztak, mert egy nagyszerű stíluskavalkádot látunk: a film gyakran noiros, elsősorban az antihősünk kalapos-ballonkabátos figurájának köszönhetően, de a maffiafilmek vágása és kameraállásai is visszaköszönnek. Mindemellett egy korát meghazudtoló CGI van jelen a kamubőr-kísérleteknél, a maszkmesterek pedig a jóképű Liam Neesont úgy telepakolták égési sérülésekkel, hogy attól te is leteszed az arcod. Nyilván 33 év távlatából kilóg a lóláb itt-ott, különösen a zöld hátteres részeknél, de ’90-ben ez simán technológiai mérföldkő volt/lehetett. Nem tudom, láttátok-e az egyébként nem közismert Darkmant, de adjatok neki esélyt. Olyan szemmel nézzétek, hogy egy 30+ éves filmről van szó! A maffia karikatúraszerű, mint ahogy a korrupt üzletember is inkább 2 dimenziós, a látványvilág ma már megmosolyogtató, de az atmoszféra igen erős. Az IMDb népe 6.4-re értékelte, ez amúgy szerintem is rendben van.