Sokak számára érthetetlen – és talán jogosan – az az alapfeltevés, amelynek aurája és támasztékai magasba próbálják repíteni ezen történeteket. Kiváltképp számos hasonló alkotás volt már a filmtörténetben, de mindenesetre különös, hogy a legtöbb, a 21. század végén és leginkább a korábban ismeretlen íróktól, rendezők által született meg. Hogy mi is ez valójában?
A nézők gyakran a legnagyobb meglepetésükre szembesülnek jatékfilmekben dokumentarista jellegű cselekményvezetéssel, amelyben a drámai hatás fokozására olyan képi megjelenítést, hanghatásokat, és általában olyan vizuális összbenyomást kap, amely elég szokatlan. Ilyen volt például Vinterbergék elhatárolódása a megszokott hollywoodi filmtől, majd ennek félig-meddig történő kibontakoztatása. Persze a műfaji sajátosságok olykor meg is követelhetik az eltérő bánásmódot, mint jelen esetben talán az életrajzi vagy történelmi filmek.
Jól megfigyelhető, hogy ezen alkotásoknál sok esetben elkallódik, hogy, hogy nem tovatűnik a premier plan színészi játék, mert a valósághű ábrázolásra való törekvést a készítők inkább fontosnak tartják. Kétségtelenül léteznek olyan filmek, amelyek mind a realista leképezésben, mind a hagyományos filmesztétikai megoldásokban egyaránt otthon voltak. Talán ezeket jobban szeretjük.
És, ami ezt a két és fél órás epigont illeti, vajon miért gondolta a rendező, hogy a hagyományos 100-120 perc már nem is elég? A mozi a saját pátoszában ömleng órákon keresztül, miközben minden másodpercben az ihletett eredetiséget próbálja hangsúlyozni, mialatt csak álságos irracionalizmust ad át.
A természet vad ölelése, fékevesztett indiánok és medvék, az összes testnedv magában és vegyesen ki és be, a modern stúdiókból megszokott hangeffektek, amikor szólnak a háttérből: most rezzenj össze, ez nagy film! Főleg hosszú szakáll és komor, a távolba révedő tekintetek, ezek ám az igazi hősök. Mindamellett, hogy nagyjából minden harmadik, ezzel a filmmel foglalkozó cikkben elolvasható, hogy szinte az összes "megtörtént esemény" benne kitaláció.
Sokak számára érthetetlen – és talán jogosan – az az alapfeltevés, amelynek aurája és támasztékai magasba próbálják repíteni ezen történeteket. Kiváltképp számos hasonló alkotás volt már a filmtörténetben, de mindenesetre különös, hogy a legtöbb, a 21. század végén és leginkább a korábban ismeretlen íróktól, rendezők által született meg. Hogy mi is ez valójában?
A nézők gyakran a legnagyobb meglepetésükre szembesülnek jatékfilmekben dokumentarista jellegű cselekményvezetéssel, amelyben a drámai hatás fokozására olyan képi megjelenítést, hanghatásokat, és általában olyan vizuális összbenyomást kap, amely elég szokatlan. Ilyen volt például Vinterbergék elhatárolódása a megszokott hollywoodi filmtől, majd ennek félig-meddig történő kibontakoztatása. Persze a műfaji sajátosságok olykor meg is követelhetik az eltérő bánásmódot, mint jelen esetben talán az életrajzi vagy történelmi filmek.
Jól megfigyelhető, hogy ezen alkotásoknál sok esetben elkallódik, hogy, hogy nem tovatűnik a premier plan színészi játék, mert a valósághű ábrázolásra való törekvést a készítők inkább fontosnak tartják. Kétségtelenül léteznek olyan filmek, amelyek mind a realista leképezésben, mind a hagyományos filmesztétikai megoldásokban egyaránt otthon voltak. Talán ezeket jobban szeretjük.
És, ami ezt a két és fél órás epigont illeti, vajon miért gondolta a rendező, hogy a hagyományos 100-120 perc már nem is elég? A mozi a saját pátoszában ömleng órákon keresztül, miközben minden másodpercben az ihletett eredetiséget próbálja hangsúlyozni, mialatt csak álságos irracionalizmust ad át.
A természet vad ölelése, fékevesztett indiánok és medvék, az összes testnedv magában és vegyesen ki és be, a modern stúdiókból megszokott hangeffektek, amikor szólnak a háttérből: most rezzenj össze, ez nagy film! Főleg hosszú szakáll és komor, a távolba révedő tekintetek, ezek ám az igazi hősök. Mindamellett, hogy nagyjából minden harmadik, ezzel a filmmel foglalkozó cikkben elolvasható, hogy szinte az összes "megtörtént esemény" benne kitaláció.