Egy ősi klingon közmondás szerint „a bosszú hidegen tálalva a legjobb”; ilyen cselekedetből filmet készíteni mindig is egyszerre volt hálás és hálátlan feladat. Hálás, mert egy örök téma, a filmművészet több mint 100 éve alatt számtalan alkotó próbált kihozni ebből kisebb-nagyobb sikerrel filmet, ám épp emiatt hálátlan is, merthogy a túlkínálatának köszönhetően nagyon kevés ezen történetekből a minőségi darab.
Annál nagyobb viszont a B-filmes „bosszúmozik” tárháza, s ez egyaránt igaz az amerikai, az európai és az ázsiai filmes kultúrára is. Ha pedig meg kéne neveznünk egy olyan filmest, akinek gyakorlatilag az az ars poeticája, hogy egyrészt folyton tiszteleg eme feledésbe került, s sok esetben a videótékák alsó polcain elhelyezett alkotások felé, másrészt pedig ebből a B-kategóriás alapanyagból készít valóban emlékezetes mozit, akkor szinte gondolkodás nélkül vághatjuk rá: Quentin Tarantino. Az egykori tékás srác három nagyjátékfilm után előállt egy olyan mozival, amellyel megfogalmazhatta a maga ódáját az általa nagyra becsült távol-keleti harcművészetes filmek felé. Ez lett a Kill Bill, vagyis egy bosszúsztori két filmben elmesélve.
A Menyasszony egykor profi bérgyilkos volt, Fekete Mambaként ismerték, s a Gyilkos Vipera Halálosztag tagja volt. Ám elege lesz ebből az életmódból, s úgy dönt, kilép a brigádból, s megházasodik. Várandósan, az esküvőjén azonban szörnyű vérengzés történik: egykori vezetője, Bill megbízásából a korábbi csapattársai a teljes násznépet legyilkolják, neki pedig golyót repítenek a fejébe. A nő azonban nem hal bele a támadásba, csupán négy évre kómába kerül. Miután felébred, elkezd emlékezni a történtekre, s egyetlen célt tűz ki maga elé: felkutatja és halálba küldi azokat, akik a saját esküvőjén akarták őt megölni. Az általa összeállított „ötös halállista” sorrendje: O-Ren Ishii, Vernita Green, Budd, Elle Driver, az utolsó tétel pedig nem más, mint az ő hajdani főnöke és szeretője, Bill.
Arról tulajdonképpen felesleges beszélni, hogy erre a filmre úgy hivatkozunk, mint az „első rész”, a folytatására meg úgy, mint a „második rész”. Ez egy darab történet, ami filmként több mint négyórás játékidőt jelent, s egy ekkora hossz már 2003 őszén is ijesztőnek hathatott mind a stúdiónak, mind a nézőknek, hiába egy addigra már komoly hírnevet szerző direktor művéről van szó. Úgyhogy afféle kompromisszumos megoldásként fogható fel, hogy a Kill Billből van Vol. 1 és Vol. 2, de a kettő együttesen ad egy kerek sztorit, hiába debütált az utóbbi fél évvel később (persze nem elhanyagolható az a bizonyos pénzügyi szempont sem, hogy így nem egy film hoz össze bevételt, hanem kettő, vagyis a profit is még nagyobb ezáltal).
Ugyanakkor a kettő film között mégis fel lehet fedezni markáns különbségeket. A Vol. 1 esetében leginkább azt, hogy az itt alkalmazott történetvezetés Japán, valamint a szamurájfilmek felé egy hatalmas hommage. Ez az a film, amely szélesebb nézőközönség számára ismerté tette Hattori Hanzo alakját, valamint az ő híres kardját, ez az a film, amely egy hétperces anime beékelésével mesélte el egy karakter teljes történetét, és ez az a film, amelyben a szőke Uma Thurman feszít abban a sárga-fekete dresszben, hogy aztán a végén egyedül (és egy Hanzo-karddal) megküzdjön a „Nyolcvannyolc Eszement” nevű brigáddal (ami a nevével ellentétben sokkal több tagot foglal magában), aztán pedig mehet a végső leszámolás közte és Ishii között abban a téli kertben.
Tarantino nemcsak szereti, de jól is ismeri az ilyen típusú filmek hatásmechanizmusait, s tisztában van azzal is, hogy nem a cselekményük miatt voltak ezek emlékezetesek, hanem a jól megkoreografált akciójeleneteiknek, s a jól megírt főhőseinek köszönhetően. A Menyasszony mondhatni egy tipikus Tarantino-hős: egyáltalán nem makulátlan a múltja, ám egy olyan dolog történik vele, amely kialakítja azt a relációt, hogy hozzá képest vannak sokkal galádabb szereplők, akik megbocsáthatatlan tettet hajtottak végre, ezáltal megvan a kellő motiváció, illetve az az azonosulási pont, hogy a főhős ezekhez az alakokhoz képest sokkal szimpatikusabb.
Szintúgy fontos kiemelni, hogy a cselekmény (akárcsak a Ponyvaregény esetében) itt sem lineárisan halad, s ha nem is annyira összekuszált, mint a rendező korábbi munkáiban, a dramaturgia szempontjából inkább az egyes leszámolások feszültségbeli különbsége indokolja. Ami viszont szembetűnő lehet, hogy a vizualitás, s akciójelenetek kúlsága előtérbe került, amelynek következménye, hogy némileg kisebb teret kapnak a géppuskaszerű szövegek, ellenben azok minősége még mindig magas (pl. ahogy egy-egy rövidebb monológból vagy párbeszédből komplett karaktertörténeteket ismerünk meg).
Ami pedig a történet antagonistáját, vagyis Billt illeti, itt még egyáltalán nem látjuk az arcát, továbbá az érdes hangja (és kardot simogató keze) csak növeli a kegyetlenségi és fenyegetési faktorát. Ez a húzás elsőre talán nem tűnik egy „hú, de nagy találmánynak”, mégis el tudja érni, hogy ettől a karaktertől mindenki berosáljon, még ha csak egy kicsit is.
A fentiek fényében valóban elmondható, hogy nagyon sok pozitívuma van az első „egységnek”, ám ez a hommmage valahol túlzottan rátelepszik az egész filmre. A hangulat megteremtése érdekében Tarantino a kelleténél többet áldozott más összetevők oltárán, s bizony egy pont után olyannyira lesz elborult, mint egy igazi szamurájfilm (amely még a minimális realitást is mellőzi). Kétségtelen, hogy a Kill Bill egy stílusos mozi, de nincs meg benne az a plusz, hogy az életmű kiemelkedő darabjaként tarthassuk számon. Kétségkívül szórakoztató, de csak akkora mértékben, amennyire egy rendezői „szerelemgyerek” az tud lenni.
87 Kill Bill (2003)
A hírhedt Menyasszony (Uma Thurman) egykor egy nőkből álló elit bérgyilkos csoport tagja volt. Miután azonban teherbe esett, úgy döntött, otthagyja a szervezetet, és férjhez... több»
Szereplők: Uma Thurman, Lucy Liu, Michael Madsen , Daryl Hannah, David Carradine
