Politikai thriller az űrben

2019.04.13 20:57 Filmdoki Olvasottság: 172x

2

A Star Trek V. - A végső határ hatalmas bukás volt. A stúdió egy hirtelen ötlettől vezérelve felvetette, hogy nem folytatást kell csinálni, hanem rebootolni Kirkék kalandjait, és az Akadémiáról frissen a flottába kerülő csapatot bemutatni. Végül ezt elvetették, hogy majd 2009-ben J.J. Abrams ezen nyomvonalon haladva élessze újra a franchiset. Vészesen közeledett azonban a Star Trek 25. születésnapja, így mindenképp kellett egy mozifilmet készíteni. Végül visszahívták Nicolas Meyer-t, aki már a második résszel is felfrissítette a szériát, és ezúttal is igyekezett egy minél intelligensebb filmmel elkápráztatni a rajongókat és egyúttal elbúcsúzni az eredeti gárdától.

A Star Trek VI. - A nem ismert tartomány majdnem minden ízében tökéletesnek nevezhető. Nem csak egy kiváló Star Trek mozi, hanem egy jól megírt politikai thriller is, mely ügyesen reflektál az aktuálpolitikára. Magában a Star Trekben egyébként ezt a változatosságot szeretem. Remekül tud a műfajokkal játszani: vígjáték, dráma, thriller, horror, háborús mozi. Számos műfajt vegyítenek a sci-fivel, az esetek többségében pedig hihetetlen jól működnek ezek a kombinációk. Az aktuális politikai események és társadalmi kérdések kivesézése is a sorozat szerves részét képezte, már a kezdetek óta. A hidegháborús allegória végigkísérte a klasszikus sorozatot. A nézőnek nem nehéz ráismernie a Föderáció - Klignon Birodalom közötti ellentét mögött meghúzódó USA vs. Szovjetunió versengésre. 1991-re azonban a Szovjetunió összeomlott, a hidegháború véget ért, így a Star Trek univerzumában is idejét látták bemutatni annak, hogy miként talál egymásra a két fél, és köt békét. (A Star Trek - Az új nemzedék (1987) című sorozatban már egyébként béke van közöttük)

Nicolas Meyer elmondása szerint az akciószekvenciák számára mellékesek, a lényeg, hogy a néző számára egy olyan történetet meséljen el, mely nem rág a szájába mindent, gondolkodásra készteti, ezáltal nyújt felejthetetlen élményt. Meyer olyannyira drasztikusan nyúlt az alapanyaghoz, hogy az ekkor már súlyosan beteg Gene Roddenberry felháborodottan utasította arra, hogy vágja újra a filmet. Túlzottan sötétnek találta, valamint kifogásolta, hogy Föderációs tisztek elárulnák az alapeszméket. Számomra viszont épp ez a sötétebb tónus teszi igazán kiemelkedővé a hatodik filmet. Cliff Eidelman borongós zenéjével már a főcím azt sugallja, ezúttal nem egy szokványos kalandban lesz részünk, jóval nagyobb lesz a tét, mint a Föld megmentése. Nem mellesleg Eidelman zenéje kellően újszerű és eredeti, ezáltal a film saját hangot kap.

Annak ellenére, hogy Meyer ennyire merészen váltott, tisztelettudóan adózott a sorozatnak. Elég csak megnézni a film szerkezetét, mely egy klasszikus epizód felépítésével egyezik meg. Adott egy diplomáciai küldetés, valami balul sül el, Kirk és McCoy csapdába esnek, amiből próbálnak kikászálódni, míg a legénység többi tagja Mr. Spock vezetésével igyekszik megmenteni őket. A nap végén pedig helyreáll a rend. Ezúttal ez a diplomáciai ügy a galaktikus béke stabilizálódásához vezetne, és persze, hogy beüt a gebasz. Meyer már az első percekben nyíltan utal a hidegháborúra, hogy aztán számos eseményre ismerjünk rá. A Praxis felrobbanása egyértelműen a csernobili atomkatasztrófa megfelelője, de szó esik it Nixonról, láthatunk koncepciós pert és a szibériai munkatáborok is megidéződnek. Mindemellett végighúzódik egy összeesküvés szál is, mely rámutat arra, hogy egyeseknek érdeke a háború fenntartása. Mert mi van, ha véget érnek a konfliktusok? A fegyverkezés, a hadiipar termelését csökkenteni kell, jelentős nyereségektől esnek vissza ezek a személyek. Az egyik tiszt meg is jegyzi a film elején a béke kapcsán: "Will, akkor most naftalinba tesszük a csillagflottát?"

Az eszmék csatája is prímán vonul végig a cselekményen. A klingonok most nem egyszerű rossz fiúkként vannak jelen, mint a harmadik részben. Aggodalmuk érthető, hiszen egy ilyen béke milyen eredményekkel járhat? Mi van, ha a Föderáció a teljes behódolásukat akarja majd, identitásukat pedig elvesztik? Szintén a film elején van egy erre történő utalás, mikor Cartwright admirális kijelenti, hogy addig kell térdre kényszeríteni a klingonokat míg gyengék. Ez a fajta árnyalás mindenképp a film előnyére írható, annak ellenére, hogy szembemegy Roddenberry a jövőbeli emberről alkotott elképzeléseivel. Úgy vélem az emberből teljesen nem írtható ki az uralkodni vágyás, és az a természetes ösztön, hogy saját fajának fenntartása érdekében bármit képes megtenni, még akkor is, ha az egy másik fajnak árt. Érezhetően Meyer Föderáció ábrázolása nagy hatást gyakorolt a későbbi, Deep Space Nine című sorozatra, melyben a célok eléréséhez szintén piszkos eszközökhöz kell olykor folyamodniuk a főszereplőknek.

Meyer újfent előveszi az öregedés, az elmúlás kérdését is. A színészek megöregedtek, ekkorra már rengeteg vicc tárgyává váltak. Milyen az, hogy a pocakos Kirk kapitány szaladgál és csábítja még mindig el a nőket? Épp emiatt hatja át az egész mozit a búcsúzás, az elválás kesernyés íze. Már az első teaser trailer is ezt hangsúlyozta ki: 25 éven keresztül voltak barátaink ezek a figurák, ám eljött a búcsú ideje. Kirk kapitány azonban szépen reflektál a dologra. Utolsó parancsa amit kiad, hogy merre induljanak: "Második csillag jobbra, aztán egyenesen előre!" Ezzel megidézi Pán Péter történetét, és finoman kifejezi: megöregedtek, eljárt az idő, de e kalandok által örökre fiatalok maradnak, velünk maradnak. Ennek megfelelően a színészek is mindent beleadnak, most tényleg megvan a maga nagy jelenete. A közöttük levő kémia itt van a csúcson. Emlékszem, először csak a mozifilmeket láttam, azonban erre a részre valóban annyira a szívemhez nőtt ez a kis csapat, hogy a befejezés elérte azt, hogy összeszoruljon a torkom.

Érdemes megemlíteni Christopher Plummert, aki üde színfoltját képezi a filmnek, nem mellesleg sokszor a show-t is ellopja. A veterán Chang tábornokként egyszerűen brillírozik, a teátrális alakítása pedig még tökéletesebbé teszi a figurát. Már csak azért is, mert előszeretettel idéz Shakespeare darabokat (nem mellesleg maga a cím is utalás a Hamletre). Ez a dolog egyébként a két kultúra konfliktusát is szépen szemlélteti. Az angol drámaíró az egyik legismertebb alkotója, aztán a klingonok nemes egyszerűséggel megjegyzik: "Nem ismerheti igazán Shakespeare-t, ha nem olvasta eredeti klingon nyelven." A kulturális felsőbbrendűség egyszerű, de annál szúrósabb kifejezése. De maga a vacsorajelenet, mely során e mondat elhangzik egyébiránt is pazar, szinte izzik a levegő a szereplők között.

A film büdzséje nem tette lehetővé, hogy túl sok grandiózus díszletet építsenek, azonban a látványra és az effektekre így sem lehet panaszunk. Az ILM visszatértével a trükkök elsőrangúak, a film végi űrcsata a maga egyszerű módján kellően látványos. Megjelenik a CGI használata is, azonban itt még nem kell semmi nagy dologra gondolni: a klingonok vérét, valamint az alakváltást animálták meg komputerekkel. Szerencsére ezek a trükkök is szépen öregedtek, így nem ütnek ki a filmből. Jómagam külön piros pontot adok a látványtervezőknek, mivel ügyeltek arra, hogy az eszközök és a berendezések egyre inkább előrevetítsék a Star Trek - Az új nemzedékben látottakat. Ezáltal nem áll fenn az a probléma, amit a Star Warsnak fel szoktak róni, nevezetesen, hogy az előzményekben fejlettebb eszközök vannak.

A Star Trek VI. - A nem ismert tartomány persze nem hibátlan. Aki jártas a krimikben, az igen hamar kitalálhatja, hogy kik vannak benne az összeesküvésben, a humor néha nem működik annyira, valamint itt is akad egy igen kellemetlen karakteridegen pillanat: amikor Uhura szótárt használ, hogy klingonul beszéljen. Ám így is, ennyire gyönyörű búcsút ritkán látni mozifilmben. Garantálom, hogy az aláírások feltűnésénél sokaknak össze fog szorulni a torka.