Szépen fényképezett, de sutaságoktól sem mentes történelmi „kalandfilmet” láthat az érdeklődő, ha előveszi András Ferenc eme – viszonylag ritkán játszott – munkáját. Műfajilag nehezen besorolható a Vadon, de ugyanez mondható el az esztétikai értékeiről is. Nem könnyű ugyanis eldönteni, hogy a rendező művészfilmet akart-e kreálni, vagy inkább közönségfilmet. A végeredmény egy felemás valami lett, mintha András Ferenc ötvözni próbálta volna a két szemléletmódot, és egyiket sem merte volna feláldozni a másikért. Egyszerű kalandfilmnek túl mély és komor, művészfilmnek viszont nem elég mély lett a Vadon, ami nagy kár.
Az 1859-ben játszódó történet a Magyar Légió maroknyi katonájának sorsát követi nyomon, akik a kossuthi emigráció megbízásából azért törnek be Magyarországra, hogy felkelést szítsanak. Azonban tíz évvel a levert forradalom után már nem nagyon akarnak az emberek újabb vérontást, ráadásul – amint az a filmből is kiderül – a „magyar ügy” egyáltalán nem számít „nemzetközi ügynek”, a nagyhatalmaknak sem áll érdekében a magyar függetlenségi mozgalom támogatása. A korábbi 48-as honvédek egy része visszahúzódott, és csak óvatos konspirációkban éli ki magát, más része a hatalom szolgálatába állt, ismét más része részegeskedésekben és erőszakoskodásokban próbálja elfelejteni a múlt traumáit. Harciasság leginkább a megkérdőjelezhető erkölcsi normákkal bíró – ámde a filmben (is) romantikus módon ábrázolt – betyárokban van, akiket azonban a karhatalom igyekszik megsemmisíteni. A film cselekménye voltaképpen egy bonyolult sakkjátszma, amelyben a szereplők a saját végzetük felé lépkednek (vagy néha inkább botorkálnak). Egyszerre láthatunk itt kollektív és egyéni drámát, a közügyek és a magánügyek néha elválaszthatatlanul összefonódnak.
A sztori három személy – Névedy Dénesné (Maria Gładkowska), Görgényi László főszolgabíró (Reviczky Gábor) és Batiszy Kristóf, a Magyarországra behatoló légiósok vezetője (Oszter Sándor) – sorsának különös összefonódását meséli el, ami egyben egy sajátos szerelmi háromszöggé is változik. A Vadonnak nincs igazán főszereplője, hacsak a hazaszeretetet, illetve a haza szolgálatát nem tekintjük annak, de talán Névedynét bizonyos értelemben az egyik központi alaknak tekinthetjük. A film egyik fő kérdése számomra az volt, hogy mit is jelent a hazáért tenni, vajon ki a „hős” és ki az „áruló”. Lehet-e hősnek tekinteni Batiszyt, aki ilyen politikai körülmények között is vállalkozik a feladata végrehajtására? És lehet-e árulónak tartani Görgényit, aki volt 48-as katona létére számos kortársához hasonlóan állami hivatalt vállalt a Bach-rendszerben a megélhetés érdekében? Noha a film Batiszyt tragikus hősként – ugyanakkor kemény, szigorú emberként – ábrázolja, és maga András Ferenc is így vélekedett róla, számomra inkább kissé elvakult kalandornak tűnt (bár elvitathatatlan tőle a végsőkig való kitartás). Persze ez a kiélezett politikai helyzet azt a kérdést is felvetheti, hogy van-e egyáltalán bármiféle esély a magyar függetlenség elnyerésére, mi jelenti a reálpolitikát. Ebből a szempontból talán megfontoltabb figura Görgényi, aki ugyan fogaskerékké válik a gépezetben, de valószínűleg úgy véli, hogy a maga módján így is szolgálhatja a hazáját. Kettejük „között” helyezkedik el Névedyné, akinek eleinte Görgényivel alakul ki furcsa viszonya (tétovázó szexuális vágy), majd miután találkozik Batiszyval, beleszeret a férfiba – igaz, ez meglehetősen vadromantikus ábrázolás, hiszen az első, alig pár perces beszélgetést követően már vonzódik a katonához –, akinek azonban csak a küldetése és a hazaszeretet a lényeges. A történet pesszimista lezárása pedig azt sugallja, hogy ez egy olyan boldogtalan időszak, amely nem alkalmas a szerelem megélésére, de mindenféle cselekvés is halálos veszélyeket rejthet, és a haza ügyét szolgálni sem egyszerű feladat. Az illúziók szétfoszlanak, az embereknek vagy halál, vagy alkoholizmus, vagy kényszerű visszahúzódás és magány jut csupán. (Noha az alkotókkal készített interjúkban nem sok szó esett erről, de vélhetően lehetett áthallás az 1850-es évek ilyen jellegű ábrázolása és a Kádár-rendszer között; a rendező későbbi nyilatkozata szerint is érezték már a „rendszer” közelgő bukását, így a film végén a jeltelen sír lovakkal való letapodtatása akár Nagy Imrére és társaira is utalhat. Ilyen síkon pedig akár úgy is értelmezhető a film, hogy 1956 után vajon mi lehetett a helyes politikai magatartás, illetve mi számíthat annak a 80-as évek végének nyugtalan időszakában.)
Ami számomra gyengeségnek tűnt a műben, az éppen a színészi játék volt. Én a magam részéről nem igazán éreztem meggyőzőnek egyik főszereplő alakítását sem, kicsit az volt az érzésem, hogy elmondták a szövegüket, de nem nagyon sikerült atmoszférát teremteniük. A szereplők szájába adott „viták” helyenként didaktikusak, és nem is igazán érezni az egyes figurák nagy lelki kínlódását; ez már csupán azért is probléma, mert számos olyan momentum akadna a filmben, amelyek fajsúlyos lélektani dráma kibontakoztatását is eredményezhetnék (48-asság kontra kiegyezés, hazaszeretet kontra szerelem, hivatalvállalás kontra emigrációs lét stb.). A "tételdrámákhoz" hasonlóan a Vadon ugyancsak egy kiélezett történelmi helyzetet elemez, azonban itt is megfigyelhető az a módszertan, amely a hasonló, etikai-történelmi kérdéseket boncolgató alkotásokban rendre szerepet kap, s úgy vélem, jelen film sem tudott túl sok újat hozzátenni a "mi a helyes magatartás egy súlyos helyzetben" kérdés ezerszer látott-hallott sablonos ábrázolásaihoz. Ráadásul az „akciójelenetek” is enerváltra sikerültek, nevetséges látvány, amikor egy maroknyi osztrák katona harcol a kb. tíz főből álló légiós előőrssel, illetve pl. a Reviczky-féle verekedős jelenetben is érződik a természetellenesség, a kimódoltság. A fényképezés viszont tényleg elsőrangú (bár viszonylag sok a fényviszonyok miatt nehezen látható jelenet), képi esztétikáját tekintve a Vadon igazán különleges film. Dicséret illeti Szabó Gábor operatőrt, olyan látványvilágot teremtett, amely pl. mozivásznon szinte delejező hatást varázsolhat a néző elé. Noha az alapul szolgáló regényt nem olvastam, a filmen is érezni lehet: számtalan jelentésréteg, olvasati lehetőség, történeti szál olvadna itt egybe, csak éppen valamiért mégsem annyira katartikus a film, mint amennyire lehetne. Kár, mert szerintem sokkal több potenciál volt ebben a produkcióban annál, mint ami a végeredmény lett. Nagyjából az erős közepes szintjén helyezném el ezt a filmet, számomra az operatőri munka jelentette azt a pluszt, ami miatt inkább a jó felé hajlik az értékelésem, egyebekben viszont sajnos a tisztes középszer uralkodik.
