A Kicsinyítés számomra az elmúlt évek egyik legambivalensebb filmélményét hozta. Egyrészről ott van a zseniális alapötlet, amin keresztül egy rakás fontos dologról lehet beszélni, mint pl. az emberiség jövője, a környezet védelme, vagy mikró színtéren az egyén helye a világban, az emberi kapcsolataink, a házasság, barátság, hűség, az énkeresés. Megfelelő arányérzékkel és tudatosan, a fontosabb-érdekesebb elemekre koncentrálással Payne filmje akár klasszikus is lehetett volna. De sajnos nem lett az, mert a forgatókönyv írása közben valamiért az alkotók elvesztették a fonalat. Egy pontig érthető, hogy számukra izgalmas a "kis emberre" Paulra való koncentrálás, de a játékidő felétől a film átmegy egyfajta abszurd, hippi érzelmességű kabaréba, ami saját karikatúrájává teszi így az egész művet. Nem értem, hogy erre miért volt szükség. Persze a film látványvilága így is végig fantasztikus marad, el lehet játszani a felmerült kérdésekkel, lehet önfeledten élvezni Hong Chau jutalomjátékát, de ekkorra már világos a nézőben, hogy a film kisiklott és a szakadék felé rohan. Így lesz belőle egy gyönyörű bukás és végeredményben sajnos egy rossz film. De egy olyan rossz film, amit minden hibájával együtt én szerettem, mert értékeltem az alkotók szándékát. Csak ez sajnos igazából a mozi világában, ahogy a való életben, sem elegendő. Nem elég kigondolni valamit, azt okosan meg is kell tudni valósítani. Ez itt most nem sikerült, egy bűbájos káosz lett belőle.
A Kicsinyítés számomra az elmúlt évek egyik legambivalensebb filmélményét hozta. Egyrészről ott van a zseniális alapötlet, amin keresztül egy rakás fontos dologról lehet beszélni, mint pl. az emberiség jövője, a környezet védelme, vagy mikró színtéren az egyén helye a világban, az emberi kapcsolataink, a házasság, barátság, hűség, az énkeresés. Megfelelő arányérzékkel és tudatosan, a fontosabb-érdekesebb elemekre koncentrálással Payne filmje akár klasszikus is lehetett volna. De sajnos nem lett az, mert a forgatókönyv írása közben valamiért az alkotók elvesztették a fonalat. Egy pontig érthető, hogy számukra izgalmas a "kis emberre" Paulra való koncentrálás, de a játékidő felétől a film átmegy egyfajta abszurd, hippi érzelmességű kabaréba, ami saját karikatúrájává teszi így az egész művet. Nem értem, hogy erre miért volt szükség. Persze a film látványvilága így is végig fantasztikus marad, el lehet játszani a felmerült kérdésekkel, lehet önfeledten élvezni Hong Chau jutalomjátékát, de ekkorra már világos a nézőben, hogy a film kisiklott és a szakadék felé rohan. Így lesz belőle egy gyönyörű bukás és végeredményben sajnos egy rossz film. De egy olyan rossz film, amit minden hibájával együtt én szerettem, mert értékeltem az alkotók szándékát. Csak ez sajnos igazából a mozi világában, ahogy a való életben, sem elegendő. Nem elég kigondolni valamit, azt okosan meg is kell tudni valósítani. Ez itt most nem sikerült, egy bűbájos káosz lett belőle.