A 2017-es A múmia sikertelensége után a Universal korai horrorfilmjeinek remake-jei úgy tűnik, új irányt vettek: a low-budget horrorokban utazó Blumhouse stúdió James Whale 1933-as A láthatatlan emberjét álmodta újra, az eredmény pedig hatásosan reflektál a #metoo-jelenségre, de a mindennapjaink szerves részévé vált technológiáról is van mondanivalója.
Leigh Whannell rendező egy abuzív párkapcsolatból indítja az őrült tudós figurát mozgató sztorit: Cecilia (Elisabeth Moss), a dúsgazdag optikai szakember, Adrian Griffin (Oliver Jackson-Cohen) felesége megelégeli a férfi abuzív, uralkodó természetét, és függetlenedése érdekében egy éjjel megszökik az erődként is funkcionáló, hipermodern kütyükkel és térfigyelő-rendszerrel felszerelt közös otthonból. A törékeny, identitásától megfosztott nő nehezen tud mit kezdeni a szabadsággal, főként a pánik miatt: meg van győződve arról, hogy Adrian nem fogja annyiban hagyni a szakítást. Cecilia üldözési mániája akkor sem szűnik, amikor kiderül, hogy férje öngyilkos lett. Meggyőződése, hogy Adrian valójában nem halt meg, és valahogyan képes láthatatlanná válni, hogy ezáltal okozzon számára egyre nagyobb kellemetlenségeket.
Fontos leszögezni, hogy A láthatatlan ember nem vegytiszta horror, hiába állítja az előzetes, a plakát és a teljes marketingstratégia ennek ellenkezőjét. Whannell filmje elsősorban pszicho-thrillerként működik, hiszen az abuzív kapcsolatból kilépő, emancipálódó női karakter jellemváltozása mellett szinte mindvégig fenntartja annak lehetőségét is, hogy mindaz, amit látunk, csak a főszereplő fejében létezik, így közel sem biztos, hogy az elhagyott férj, ez az őrült zseni valóban láthatatlan emberként tér vissza. Ez a folyamatos ingadozás remek feszültségteremtő narratív elem, ráadásul a végig remekül játszó Elisabeth Moss képes átadni a Ceciliára telepedő tehetetlen dühöt, a rajta fokozatosan eluralkodó üldözési mániát, sőt, még az őrület szikráját is megvillantja.
A film legnagyobb erénye így az, hogy képes a mai igényeknek megfelelően aktualizálni az eredeti sztorit. Whannell és alkotótársai jó érzékkel szőtték bele az alapanyagba a #metoo mozgalom korában egyre gyakrabban felmerülő toxikus maszkulinitás kérdéskörét. A láthatatlan ember tétje végül is az, hogy mit tehet egy alá-fölérendeltségi, kártékony párkapcsolatban sínylődő, elnyomott nő a függetlenedés érdekében. Cecilia a szökés utáni pánikját teljesen hétköznapi jelenségek bemutatásával érzékelteti hatékonyan a film: a nő számára mindenki gyanús, a menedékként szolgáló ház elhagyása is nehézkesen megy, a postaládáig vezető út megtétele valóságos mérföldkő a rehabilitációban.
Ahogyan a női főhőst, úgy Adrian karakterét is sikerrel árnyalja a film: ugyan a férfit viszonylag ritkán látjuk (plot twist és spoiler alert), a róla szóló párbeszédekből sikeresen összerakhatjuk a karakter személyiségét. Adrian személyisége toxikus, saját öccsét is gond nélkül képes manipulálni, miközben nem tudja elviselni, ha valaki visszautasítja őt. A figura ráadásul épp ezektől a párbeszédektől lesz egyre félelmetesebb, ez pedig kulcsfontosságú a feszültség fenntartásának szempontjából.
A pszicho-thriller műfaji elemeinek használatán túl A láthatatlan ember tehát párkapcsolati drámaként is egész jól működik, még ha nem is ás olyan mélyre, mint Ari Aster tavalyi remeke, a Fehér éjszakák. Érezhetően jót tett a filmnek a relatíve alacsony, 9 millió dolláros költségvetés. Amellett, hogy az anyagi korlátok általában, így most is, jót tettek a sztori dinamikájának, azaz nincsenek felesleges jelenetek és a forgatókönyv aprólékosan ki lett dolgozva (leszámítva az utolsó nagyjából húsz percet…), A láthatatlan ember esetében a produkciós érték is magas, a visszafogott büdzsé nem érhető tetten a végeredményen. Adrian erődítményre hajazó háza kellően steril, futurisztikus és kísérteties, de a díszleteken túlmenően a technológia és az ember kapcsolatát tematizáló fordulatból eredő speciális effektek is minőségiek.
A filmet ráadásul végig áthatja valamiféle nehezen megfogható, szatirikus felhang: Whannell mintha nem venné teljesen komolyan a láthatatlanná váló, saját halálát eljátszó antagonistát: egyes jeleneteknek kellemesen fanyar ízt kölcsönöz, ahogy Adrian (hogy Cecilia képzeletében-e vagy sem, ez gyakorlatilag végig kérdéses) bosszantja ex-nejét. Az egyetlen probléma a már említett lezárással van. Az addig koherens, több síkon értelmezhető pszicho-thriller a fináléra egy szögegyszerű slasherré/bosszúfilmmé vedlik, amely még mindig a hollywoodi átlag feletti színvonalú, azonban az addig közel virtuóz módon vezetett sztorit kapkodva, a játékidő többi részéhez képest kissé fantáziátlanul és erőtlenül zárják le a készítők.
Ennek ellenére A láthatatlan ember kifejezetten kellemes meglepetés: egy olyan midcult-darab, mely sikerrel vegyíti a thriller és a horror alapelemeit (utóbbinak szerencsére nem részei az indokolatlan jumpscare-ek, melyekből csak 1-2 van, azok viszont nem öncélúak) társadalmilag releváns témákkal. Remélhetőleg a Universal hasonló minőségű és karakterisztikájú filmekkel fogja folytatni korai horrorjainak újragondolását.
77 A láthatatlan ember (2020)
horror | misztikus | sci-fi | thriller
Amikor Cecilia Kass (Elizabeth Moss) rájön, hogy a férfival, akivel kapcsolatban él, nincs minden rendben, már késő a szakításhoz. Megunva párja zsarnokoskodó, agresszív... több»
Szereplők: Elisabeth Moss, Oliver Jackson-Cohen, Storm Reid, Aldis Hodge, Harriet Dyer
