Disztópikus sci-fi, amely tíz évvel egy földönkívüli invázió után játszódik, amikor a társadalom teljes megfigyelés, elnyomás és reménytelenség uralma alatt próbál túlélni. A film sötét, nyomasztó stílust választ, de a hangulat inkább közönyös, mint valóban feszült vagy drámai: a vizuális világ steril, az idegenek jelenlétét szinte csak közvetetten érzékeljük, míg a társadalmi szakadék, a totális ellenőrzés és a növekvő paranoia motívuma csak felszínesen kerül kibontásra. A cselekmény egy kiábrándult főhős, Gabriel, és testvérét követi, akik a földalatti ellenállás és a lojalitást kikényszerítő rendőrség között próbálnak boldogulni. Bár a háttérben nagy volumenű változások forognak, a karakterek egydimenziósak: motivációik alig bontakoznak ki, a néző még csak közvetlenül sem kötődik hozzájuk, hiába a látszólag emberi drámák. A színészi játék korrekt, de sem John Goodman tapasztalt nyomozója, sem Ashton Sanders lázadó fiatalja nem válik igazán emlékezetessé: mindenki betölti a rá osztott sablon szerepet, árnyalatok nélkül. A forgatókönyv tele van logikátlanságokkal és klisékkel, a dramaturgia kiszámítható, a mindent eldöntő csavarok pedig kívülről jönnek, nem a karakterekből fakadnak. Rendezése sem tud valódi víziót adni: bár tematizálja az orwelli társadalmak ijesztő jövőjét, a film inkább fáradt, sokszor unalomba fullad, és elpazarolja a történetben rejlő lehetőségeket. Objektíven így az Elrabolt világ nem tud sem sztoriban, sem világépítésben kínálni semmi igazán újat, izgalmasat vagy provokatívat, szubjektíven főként azok élvezhetik, akik megbocsátanak az akció nélküli, vontatott tempónak, a lapos karaktereknek és a be nem váltott ígéreteknek. A film célközönsége talán a szociálisan érzékeny sci-fi rajongók lehettek volna, de még nekik is csalódást keltő.
Disztópikus sci-fi, amely tíz évvel egy földönkívüli invázió után játszódik, amikor a társadalom teljes megfigyelés, elnyomás és reménytelenség uralma alatt próbál túlélni. A film sötét, nyomasztó stílust választ, de a hangulat inkább közönyös, mint valóban feszült vagy drámai: a vizuális világ steril, az idegenek jelenlétét szinte csak közvetetten érzékeljük, míg a társadalmi szakadék, a totális ellenőrzés és a növekvő paranoia motívuma csak felszínesen kerül kibontásra. A cselekmény egy kiábrándult főhős, Gabriel, és testvérét követi, akik a földalatti ellenállás és a lojalitást kikényszerítő rendőrség között próbálnak boldogulni. Bár a háttérben nagy volumenű változások forognak, a karakterek egydimenziósak: motivációik alig bontakoznak ki, a néző még csak közvetlenül sem kötődik hozzájuk, hiába a látszólag emberi drámák. A színészi játék korrekt, de sem John Goodman tapasztalt nyomozója, sem Ashton Sanders lázadó fiatalja nem válik igazán emlékezetessé: mindenki betölti a rá osztott sablon szerepet, árnyalatok nélkül. A forgatókönyv tele van logikátlanságokkal és klisékkel, a dramaturgia kiszámítható, a mindent eldöntő csavarok pedig kívülről jönnek, nem a karakterekből fakadnak. Rendezése sem tud valódi víziót adni: bár tematizálja az orwelli társadalmak ijesztő jövőjét, a film inkább fáradt, sokszor unalomba fullad, és elpazarolja a történetben rejlő lehetőségeket. Objektíven így az Elrabolt világ nem tud sem sztoriban, sem világépítésben kínálni semmi igazán újat, izgalmasat vagy provokatívat, szubjektíven főként azok élvezhetik, akik megbocsátanak az akció nélküli, vontatott tempónak, a lapos karaktereknek és a be nem váltott ígéreteknek. A film célközönsége talán a szociálisan érzékeny sci-fi rajongók lehettek volna, de még nekik is csalódást keltő.