A 2019-es év abszolút a Disney élőszereplős remeke áradatáról szól. Ezt vagy bánjuk, vagy nem. Én inkább azok táborát erősítem, akik örülnek ennek (annak ellenére is, hogy szívesen látnék már valami újdonságot az egeres stúdiótól). Persze a stúdió ezekkel a filmekkel egyszerre vállal nagyot és játszik biztonsági játékot. Miért is? Hát, mert az eredeti mesefilmek szinte egytől-egyig igen magasra tették a lécet, az idő pedig csak megszépíti a velük kapcsolatos élményeinket. Egyszerűen nem lehet nem imádni ezeket a történeteket, várjuk a jól ismert élményt, a megszokott minőséget, s ha ez nem úgy jön, ahogy szeretnénk, akkor csúnyán csalódunk. Másrészt, a nézők büszkén vállalják ennek a csalódásnak a lehetőségét, mert igenis elmegyünk a moziba, s megnézzük a remake-eket. Maximum konstatáljuk, hogy a technikai újdonságokon kívül nem tett hozzá semmit az eredeti feelinghez, de azért kevés ember létezik a földön, akit ne érdekelne, mit lehet (még) kihozni ezekből az ezerszer látott sztorikból.
Na, a Guy Ritchie-féle Aladdinnak nem igen lehet felróni, hogy nem hozta a ’92-es mese hangulatát. Az már más kérdés, hogy ez az Ezeregyéjszaka meséi feeling szerintem örökérvényű témával fog szolgálni a filmművészetnek (is), így nem volt annyira nehéz. Van ebben a világban valami elbűvölő és varázslatos. S ehhez még a szultáni palota arany tornyai sem kellenek. Ez a kultúra annyira eltér az általunk ismertektől, hogy már csak ezért is izgalmas látni. Ritchie ráadásul amúgy is ügyes abban, hogy kicsit elmossa a határokat jó és rossz között. Ha egy másik filmben lenne, Aladdin akár lehetne egy megvetésre méltó senki, egy tolvaj, aki hazugság árán férkőzik a hercegnő kegyeihez. De közben meg ennél annyival árnyaltabb a figura, annyira emberi és szerethető. Egyszerre talpraesett szélhámos, aki gyerekkora óta felelős saját sorsáért, s egy gyermeki, naiv szerelmes srác, aki beleszeret egy titokzatos lányba a piacon.
Mena Massoud tökéletes választásnak bizonyult a címszerepre, mert csak megerősíti bennünk ezt a szimpátiát. A Jázmint alakító Naomi Scottal együtt repítik el a nézőt ezzel az újraszőtt varázsszőnyeggel, s ez olyan jól működik, hogy öröm látni. Ha már ennél az ikonikus jelenetnél tartunk, bennem igazi lúdbőrözős hatást keltett (a jó értelemben, persze). Még úgy is, hogy a magyar szinkronos dalok még valahogy mindig idegenül hatnak ezekben a filmekben, bár már talán nem annyira kínosan, mint a Szépség és a szörnyeteg esetében. (A technikai megoldással, a szájra illesztéssel van gond, nem a magyar dalszövegekkel, mert nekem azokkal semmi bajom sincs, sőt). A régi dallamokat szívesen dúdoltuk, az új dalok pedig ütősre sikerültek.
A produkció húzóneve, a kék Dzsinn bőrébe bújó Will Smith is meglepően jó. Aladdin túlbuzgó szárnysegédeként igazi színfoltja a filmnek (szó szerint). Pedig nem volt kis vállalás Robin Williams után valami újdonságot és maradandót vinni a figurába. Egész jól sikerült. Abu, a majom pedig nemcsak a karpereceket, hanem a show-t is simán lopja mindenkitől. Az uralkodni vágyó, intelligens, feltörekvő Jázmin már rég nem egy megmentésre váró hercegnő, hanem ennél jóval több. S ezzel ügyesen aktualizálták a figurát. Az erős női karakterek idejét éljük, ebbe nem nagyon fér bele egy álmodozó, semmittevő hercegnő. Igaz, már a ’92-es mese Jázminjáról se nagyon mondhattuk el, hogy tétlenül várja a fehér (elefánton) érkező herceget.
Ha a karakterekben szeretnénk hibát keresni, egyértelműen Jafar az, aki a meséhez képest jóval szürkébb, se nem túl okos, se nem túl fifikás, se nem félelmetes. (Még az óriáskígyós jelenet is kimaradt, ami az eredeti mese egyik legfélelmetesebb jelenete volt). Valószínűleg tudatos döntés volt, hogy nem túlozzák el annyira a gonosz figuráját, hiszen, ami egy animációs filmbe simán belefér, nem feltétlenül működik egy élőszereplős változatban. Az viszont pozitívum, hogy Jafar múltját sikerült párhuzamba hozniuk Aladdin sorsával.
Végezetül pedig térjünk vissza az elején felvetett problémára egy kérdés formájában: mit is várunk a Disney-mesék élőszereplős változatától? Egyrészt, hogy nosztalgiázzunk (kapjunk egy hasonló élményt, mely gyerekként elvarázsolt minket), de azért vegye figyelembe a mai trendeket, s ahol tud/érdemes, ott picit alakítson az eredeti sztorin. Tudta ezeket teljesíteni az új Aladdin? Igen! Volt benne humor, látvány, szerethető karakter(ek) és dúdolható dallamok? Igen! Az eredeti mese szolgai másolása történt? Nem! Ezek pedig nem elhanyagolható szempontok. Véleményünk szerint Guy Ritchie ügyesen tudta kombinálni az 1992-es rajzfilm erősségeit (különleges helyszín, látványvilág) és saját kézjegyeit (jó dumák, pörgős akciójelenetek) jelen remake-ben, s egy színes, szagos, pörgős, látványos élményt kaptunk, még ha ez az eredeti mese ismeretében nem is annyira új. Egy valami viszont biztos: egy ilyen vagány feldolgozást bármikor elfogadunk az egeres cégtől!
76 Aladdin (2019)
családi | fantasy | kaland | musical | romantikus | vígjáték
Aladdin egy tiszta szívű utcai suhanc Agrabah városából, aki arról álmodik, hogy egyszer kitörhet a nyomorból. Egy napon erre lehetősége is adódik, amikor a szultán gonosz... több»
Szereplők: Will Smith, Alan Tudyk, Naomi Scott, Frank Welker, Kamil Lemieszewski
