Aladdin (2019)

A 2019-es év abszolút a Disney élőszereplős remeke áradatáról szól. Ezt vagy bánjuk, vagy nem. Én inkább azok táborát erősítem, akik örülnek ennek (annak ellenére is, hogy szívesen látnék már valami újdonságot az egeres stúdiótól). Persze a stúdió ezekkel a filmekkel egyszerre vállal nagyot és játszik biztonsági játékot. Miért is? Hát, mert az eredeti mesefilmek szinte egytől-egyig igen magasra tették a lécet, az idő pedig csak megszépíti a velük kapcsolatos élményeinket. Egyszerűen nem lehet nem imádni ezeket a történeteket, várjuk a jól ismert élményt, a megszokott minőséget, s ha ez nem úgy jön, ahogy szeretnénk, akkor csúnyán csalódunk. Másrészt, a nézők büszkén vállalják ennek a csalódá... több»

Néztem a filmet, és olyan érzésem volt, mintha egy nagyon is jól megkoreografált színházi musicalt néznék. Sajna Will Smithen kívül, a többi színész nem igazán tudott mély benyomást tenni rám. Jágó, aki a rajzfilmben az egyik humor forrás volt, itt a háttérbe szorul és nem igen van poénos megnyilvánulása, de még is az eredeti szinkron hangok közül csak nála tér vissza Kassai Károly. Abu szerepe viszont még jobban nőtt és még viccesebb a rajzfilmhez képest. Jafar pedig nem volt olyan karizmatikus, mint rajzolt elődje, csak egy piperkőcöt láttam benne. Egyszerűen nem tudtam elhinni róla, hogy egy gonosz és sötét alak, csak egy nagyra vágyó ember. Ráadásul közte és Aladdin közt lezajlott küzdelem sem volt olyan monumentális. Sőt. A címszereplő inkább a papagájjal harcolt. Az sem tetszett, hogy a szerelmi szál mellett, nagy hangsúlyt fektettek, hogy ki legyen a Szultán, vagy Szultána a Szultán helyett. Naomi Scotton láttam, hogy igyekszik, de jószerivel csak azt az alakítást láttam tőle, mint a Power Rangersben nyújtott. Mena Massoud, mint Aladdin jó választás volt, de igazából Will Smith az aki igazán elviszi a hátán a filmet. Tetszett, hogy nem akarta elődje Robin Williamset leutánozni, hanem a saját stílusát vitte bele.

A Disney az utóbbi években a nosztalgiafaktorra épít. Sorra veszi klasszikus rajzfilmjeit, és készíti el azok élőszereplős újragondolásait. Biztos befektetés, hiszen, akik a '90-es években ezeken nőttek fel, azok most saját gyermekeikkel váltanak jegyet az élőszereplős változatokra. Én ez idáig távol tartottam magam az egeres cég ezen munkáitól. Valahogy egy erőltetett és izzadságszagú rókabőr nyúzásnak hatott az egész. Végül beadtam a derekam és megnéztem az Aladdint, hogy azért mégis állást tudjak végre foglalni a témában. Nos, nem tévedtem sokat. A stúdió 1992-es rajzfilmje maga a tökély, egy igazi korszaklenyomat, mely hiába ízig-vérig '90-es évek, mind a mai napig frissnek hat. A Musker... több»

Nem lett a kedvenc disney feldolgozásom, az biztos, de egész kellemeset csalódtam. Sok újat nem tud nyújtani, de azt a régi kellemes ellazító szerelmes történet most is tökéletesen biztosítsa a néző számára. Will Smith a kulcsfigura és miatta olyan kellemes csalódás ez a film.

A Disney rajzfilmeknek van egy kortalan varázsa, amit, ha már felnőttként nézel is, magával ragad. Repít “versenyt szállva a széllel... “ és ez olyan jóóó! Most Guy Ritchie rendezésében élhetjük újra az élményt Aladdinnal, amely megkockáztatom, hogy az eddigi legjobb remake a Disney élőszereplős feldolgozás hullámában. Aki kedvelte a rajzfilmet (nekem a kedvencem!), a pazar látvány ellenére mégis lehet, lesz egy kis hiányérzete... bár, szinte olyan lett ez a feldolgozás, mintha minden apró részletet szinte kockáról kockára valósítottak volna meg. Ez a hiányérzet csak abból adódik, hogy van egy-két olyan apróbb részlet, ami kedves volt számunkra a rajzfilmben, de akármilyen jól sikerült CGI, ... több»