A teljes latin mondás így szól: Per Aspera Ad Astra, vagyis "Göröngyös úton a csillagokba". Az igazán nagy cselekedetek véghezviteléhez csak komoly nehézségek árán juthatunk el. Találó cím, pont annyira szimbólumszerű, mint a film maga.
James Gray, rendező már a Z, az elveszett város című előző filmjével is kísérletet tett a zsánerek közötti határok elmosására. Aki egy kalandfilmre számított, csalódnia kellett, ahogy vélhetően azoknak is, akik most egy ízig-vérig sci-fire aspiráltak az "Ad Astra" esetén. Gray számára az út az emberi lelken keresztül vezet, a külsőségek pedig maximum a mondanivaló megerősítésére, alátámasztására szolgálnak. A fókusz a főszereplő belső utazásán van, amit felfoghatunk egyfajta modern odüsszeiának mind a "Z", mind az "Út a csillagokba" esetén.
Gray tudatosan megidézi a műfaj nagy elődeit. Képi és gondolati szinten is megelevenednek pl. a "2001 Űrodüsszeia" klasszikus-kultikus jelenetei. Persze ezek nem tűnnek azért plágiumnak, szándékos nyúlásnak, sokkal inkább egyfajta tiszteletadásnak. Roy McBride (Brad Pitt minimalista, de egyben fantasztikusan részletekbe menő, csodálatos alakítása) apja filozófiai és tényleges örökségét követve űrhajósként a naprendszer határára utazik, hogy megkeresse az évekkel korábban eltűnt apját, aki megszállottan kutatta a Földön kívüli élet nyomait a galaxisban. Az utazás során sokkal fontosabb dolgokra bukkan, saját természetét, céljait, életének értelmét fedezi fel.
Ahogy említettem korábban, az "Ad Astra" nem "igazi", hagyományos értelemben vett sci-fi, sokkal inkább egy egzisztencialista dráma az ember létéről, önmeghatározásáról, az élet fontos mozgatórugóinak felfedezéséről, annak vizsgálatáról, hogy mennyire határoznak meg minket azok a tényezők, amiket a szüleinktől kaptunk, és mennyiben tudunk ezektől elszakadni, hogy individuumként aztán magunk formáljuk sorsunkat.
A film formanyelve mindvégig meditatív, mondhatni monoton lassúsággal asszisztál a filozófiai mondanivalóhoz, és amikor ez a dinamika egy-egy rövid időre megszakad valamilyen akciószerű jelenettel, érezzük, hogy itt kilóg a lóláb; nem tudom, ezzel mi lehetett a direktor szándéka, de számomra ezek a jelenetek értelmezhetetlenek. Kárpótol azonban a mindvégig elképesztő és lebilincselő látványvilág. Az űrben, vagy pl. a Holdon játszódó jelenetek gyönyörűek, szinte beleégnek az ember retinájába.
Minden hibájával együtt egy szép és gondolatébresztő film, de biztos vagyok abban, hogy nem a széles nézőközönségnek készült, és még a művészibb filmek kedvelőinek sem feltétlenül nyeri el a tetszését. Vannak hibái, de számomra az összkép ezeket bőven felülírta.
