Jordan Peele már első rendezésével, a Get Outtal bebizonyította, hogy egészen egyedi filmes látásmóddal rendelkezik, olyan unikálitással, aMire a jelen (amerikai) filMiparának óriási szüksége van. AMikor a mozikban egymást érik a remakek, folytatások, a jobb-rosszabb látványfilmek, franchise darabok, égető szükség van az ilyen egyedi hangokra (nem volt véletlen a Get Out-ért elnyert Oscar sem, ezt a látásmódot, különlegességet az AkadéMia sem hagyhatta díj nélkül). Ha másért nem, már ezért „Isten áldja Mr. Peele”.
Ha az alkotónak ki is jár a fenti áldás, a filmjeiben ő már nem vélekedik ennyire pozitívan a Mi világunkról, azon belül is Amerikáról, ugyanis legújabb filmje, a „Mi” az elődhöz hasonlóan ezúttal is ezt veszi górcső alá, és a végkövetkeztetés elég siralmas. Olvastam kritikákat, leírásokat a filmről és sok helyütt a „Mi-t” Trump, a trumpi Amerika, valaMint az elnök szavazóbázisa kritikájaként értelmezik. Nem áll szándékomban vitatkozni ezzel a feltevéssel, de véleményem szerint ennél akár többről is lehet szó. A film központi motívuma, az idilli családdal szembe kerülő „gonosz hasonmás” egy olyan társadalMi tünet allegóriája, aMi nem Trump idejében kezdődött (igazán látványossá persze 2016 után vált, így érthető a megállapítás). Ez a tünet a társadalMi rétegek közötti szakadékok növekedése, a normális, emberhez méltó élet és az ezt befolyásoló tényezők viszonya, valaMint a társadalom perifériájára szorult rétegek útkeresése. Peele filmje azért is rendkívüli, mert ezt a sokszínű, komplex problémát úgy tudja vizsgálni és bemutatni, hogy közben a felszínen valaMi egészen mást látunk.
A film műfaja alapvetően horror-thriller, azon belül is a home-invasion alzsánerbe lehetne sorolni. Kétséget kizáróan már ezen a szinten is remekül működik, de szerencsére ennél többről van itt szó. Ahogy említettem, a felszín alatt, és ezt a film metaforikusan is remekül hozza, sokkal több, tragikusabb, mélyebb tartalom rejlik. Az egyéni és társas szocializáció mozgóképes víziója bontakozik ki a szemünk előtt. Egyénként és csoportként Milyen tényezők hatnak ránk, aMik befolyásolhatják, hogy Milyen ívben, Milyen vonalon alakul az életünk? Milyen hatást válthat ki a család, az iskola, a Minket körülvevő környezet, a média és nem kis mértékben a társadalom, vagy maga az állam Mint legfőbb szabályozó, összegészében? Mennyiben vagyunk Mi magunk felelősek azért, aMivé válunk életünk során, és Mit tesznek ehhez hozzá a Minket alakító külső tényezők? A film számtalan szimbólummal, utalással erősíti, vagy helyenként gyengíti az alaptételt, a teljes értelmezést ezáltal sok esetben nyitva hagyva.
Minden nyilvánvaló és belesejthető társadalom- és emberkritikus mondanivaló mellett a film igazi erőssége az atmoszféra, a hangulat. Peele elképesztő arányérzékkel adagolja a jelenetek feszültségét, végig fenn tudja tartani a mű azt a zsigeri szorongató, nyomasztó érzést, aMitől a néző egyfajta kényelmetlenség érzést él meg. Ehhez nagyban hozzájárulnak az egészen elképesztő színészi alakítások. A dupla szerepek Minden fontosabb karakterből kihozzák a maximumot, de külön ki kell emelni a kvázi főszereplő Lupita Nyong'o Oscar-gyanús, már-már emberfeletti teljesítményét. Nagyon jók a gyerekszínészek duplái is, talán kicsit a családfőt játszó Winston Duke karaktere és antitézise sikerült haloványabbra. Ugyancsak kicsit gyengébb motívumnak éreztem a „Hasonmások” háttértörténetét a mögötte lévő magyarázattal együtt, még akkor is, ha az alapgondolat az emberek befolyásolhatóságának és meghülyítésének exponenciálisan növekvő jelenségéről egészen találó szimbolikát kap általa. Mert lássuk be, erről van itt szó! Egy olyan társadalMi jelenségről, aMit az elit réteg, a politika előszeretettel használ ki. Ezen mondanivalója emeli igazán univerzálissá a filmet, könnyen ráismerhetünk hasonló, a Mi környezetünkben zajló folyamatokra is általa.
Peele számtalan egyéb jelképes információval szolgál ezeken felül is, Mint pl. az Amerika specifikusabb Hand Across America mozgalom beemelése. Sokat lehetne még írni a filmről, mert igazi gondolatébresztő alkotás, aMi a színes szimbolikája okán könnyen különböző olvasatokat válthat ki a nézőből. Nem hibátlan alkotás, vannak olyan elemei, aMik bár hangulatában jól mutatnak, a kohézióját, mondanivalóját inkább gyengítik, Mint erősítik, de összességében egészen különleges és helyenként zseniális mű lett Peele második filmje. Tipikusan az a film, aMit akár többször is érdemes lehet megnézni, hogy az elsőre esetleg fel nem fedezett utalásokat, képi megoldásokat felfedezhessük.
63 Mi (2019)
Egy család nyaralni indul a tengerparti házukba, hogy néhány napot pihenéssel és kikapcsolódással töltsenek barátaik körében. Az anyát régi, gyermekkori traumái kísértik az... több»
Szereplők: Elisabeth Moss, Lupita Nyong'o, Yahya Abdul-Mateen II, Kara Hayward, Winston Duke
