Jack London 1903-as klasszikusának 2020-as kiadása. Egy mesés történet az alaszkai aranylázról, a vadregényes észak-amerikai vadonról és honvágytól gyötrődő kutyusról, 117 év távlatából újragondolva.
Buck, az elrabolt kaliforniai házikedvenc életútja egyszerre szívszorító és inspiráló. Bár több ezer kilométerre kerül az otthonától és a családjától, új életében, új gazdája is mellett is helyt áll, zord körülmények között tanulja ki a szánhúzás fortélyait. Ugyanakkor megőrzi régi hűségét és lojalitását, hiszen tönb ízben megmenti újdonsült gazdái életét. A távíró feltalálásával azonban elveszíti új családját, de rövidesen rátalál Johnra, a magányos utazóra, aki szintén a múltjában elszenvedett rossz dolgokra keresi a gyógyírt az alaszkai vadonban.
Ketten együtt egy spirituális jelentőségű utazásra indulnak a feltérképezetlen, kietlen vadonban, ahol azonban szokatlan fordulatot vesz Buck története. Az egykori házikedvencet ugyanis valamilyen ismeretlen késztetés a vadonba, ősei, a farkasok közé szólítja. Bár a Johnnal való kapcsolata gyönyörű és megható, mégsem olyan happy enddel zárul a történet, amilyenre számítanának. A mi hollywoodi Bogáncsunk ugyanis annyi viszontagság és annyi gazda után nem egy szerető emberi családnál lel otthonra. Furcsa befejezés ez.
A mű hőse Buck, azonban John drámáját és önkeresését lezáratlannak érzem. Az ő spirituális utazása úgy ér véget, hogy nem tudjuk meg, mit is keresett valójában. A mű zárószavaival összhangban olyan érzés, mintha az egész történet a legendák homályába veszne.
A film sarkalatos pontja kétségkívül a CGI. Egyrészt néhol kifejezetten áldásos, hogy ma már CGI technológiával is animálhatunk állatokat a vászonra, hiszem néhány jelenet, pl. husánggal ütlegelés, hóban alvás, jég alá beszakadás, vagy ahogy Buck a nyákánál fogva lóg a szakadékba a szánról, az egész filmet élvezhetetlenné tette volna, ha élő állatokkal veszik fel. Másrészt röviden szólva megszaladtak a CGI-jal. Buckról és a többi szánhúzó kutyáról első pillantásra meg lehet állapítani, hogy nem igazi állatok. Túl rajzfilmes a kinézetük. Buck emberi gesztusairól és mozgásáról pedig valósággal üvölt, hogy köszönő viszonyban sincs egy valódi kutyával.
Bár ez sokszor a rendezés hibája is, talán nem volt jó ötlet jó az eddig csak rajzfilmeket jegyző Chris Sanders felkérése. A tájak gyönyörű szépek, mégis összességében ez a történet sokkal jobban funkcionált volna rajzfilm formájában.
