Valljuk be őszintén, hogy Sergio Martino neve hallatán/olvastán nem sokunk asszociálna egy posztapokaliptikus sci-fi akciófilmre, feltehetően hamarabb tudnánk felidézni tőle egy rendőrfilm vagy egy giallo címét. Némileg meglepőnek tűnhet, hogy a 80-as évek második felében ő is elkövetett néhány Zs kategóriás produkciót, amelyek közül a leghíresebbnek - persze ez viszonylagos - talán a Bosszú a jövőből tekinthető. Csodálkoznunk viszont azért nem érdemes mindezen, mert az olasz filmesek mindig jó érzékkel tapintottak rá az aktuális trendekre, és jó szélkakasként mindig ügyesen forogtak arrafelé, amerre éppen fújta őket a szél. A 80-as években éppen az akciófilmek és a sci-fik voltak divatban, sokan (mint pl.
Enzo G. Castellari, Lamberto Bava) átnyergeltek hát ezekre a műfajokra (is), némi bevétel reményében.
A 2019 - New York bukása után című, méltán elfeledett/ismeretlen film nyugodt szívvel nevezhető fércműnek, mind a történet, mind a megvalósítás színvonalát tekintve. Noha a forgatókönyvet részben az az Ernesto Gastaldi tákolta össze, akinek pl. A harag napjai (1967), A sötétség összes színe (1972) vagy éppen a Nevem: Senki (1973) is köszönhető, jelen esetben nagyjából egy, a padtársa dolgozatát lemásoló kisiskolás szintjén mozgott a tudása. Voltaképpen az egész filmen az érződik, hogy minél kisebb pénz- és energiabefektetéssel akartak minél nagyobb bevételt elérni. A történetet leginkább a Menekülés New Yorkból koppintásaként szokták értékelni, de szerintem leginkább zsánerkliséket nyúltak le, illetve "a jó és a rossz harcának" örök meséjéről lehúztak egy újabb bőrt. Az egyetlen gond ezzel csupán az, hogy a karakterek pocsékul megírtak, valójában alig tudunk meg róluk valami érdemlegeset. Igaz, nem is egy Dosztojevszkij-regény feldolgozására számít itt a néző, ettől függetlenül talán némi jellemrajz belefért volna. Kétségtelen, hogy néhány jellegzetes figura azért így is felbukkan, elég, ha Big Ape-re (George Eastman) gondolunk, vagy néha meglepő ötletekkel csapják arcon a nézőt, mint amikor a gladiátorverseny győztese nyereményként egy hermafrodita rabszolgát kap (gondolom, pont erre vágyik mindenki). A történet pedig kb. egy mondatban összefoglalható: Parsifalt (Michael Sopkiw) azzal a feladattal bízzák meg, hogy New Yorkból léptesse meg a Földön élő utolsó termékeny nőt. A film gyakorlatilag tömény akció, alig van megállás, ennek ellenére azt sem különösebben mondhatjuk, hogy az idő múlásával a cselekmény sokat gördülne előre. Ostoba párbeszédek, gyenge színészi játék (gondoljunk bele, az egyetlen "húzónévnek" George Eastmant tekinthetjük), folyamatosan eldurrantott közhely-petárdák, gagyi trükkök jellemzik ezt a "műalkotást", viszont a rengeteg erőszak és a pörgős tempó elviselhetővé teszi azt a másfél órát, amíg mi is végigverekedjük magunkat ezen a retteneten. Itt aztán mindent összehalmoztak a nukleáris holokauszttól kezdve a mutánsokon és a törpéken át az elnyomó hatalom ellen fellépő lázadókig. (Egyébként érdekes, hogy azért az olasz film még itt is megőrizte a baloldali-társadalomkritikus szemléletet, hiszen az Eurac világnézet eléggé fasiszta-náci felhangokat pendít meg, s a fekete öltözékük is a feketeingesek reminiszcenciáját keltheti a nézőben. S ha máshol nem is, legalább Parsifal és az Eurac-vezér néhány perces eszmecseréjében felvillan ez az érdekes ideológiai töltet, már-már filozófiai mélységeket kölcsönözve a sztorinak.) Ha a néző előre tudja, hogy mire számítson, akkor vélhetően még jól is szórakozhat ezen a blődségen, csak hát azért szerintem mégis hiányzik a koherens "univerzum" a történet mögül/körül. Így végeredményben egy látványos, de közepesen érdekes filmet kapunk, és akkor sem vesztünk sokat, ha nem szánunk rá másfél órát az életünkből.
akció | horror | katasztrófafilm | sci-fi
Egy nukleáris háború után a társadalom két részre oszlik: a gonosz Eurakokra és a lázadó Szövetségiekre. A Szövetségiek egy Parsifal nevű zsoldost bérelnek fel, hogy... több»
Szereplők: George Eastman, Edmund Purdom, Gilberto Galimberti, Michael Sopkiw, Valentine Monnier
