Agymosó média

2021.01.02 18:45 Filmbarbár Olvasottság: 521x

1

Yves Boisset egy többször is feldolgozott disztópiát vitt vászonra az 1980-as évek elején, amely nem túl eredeti ötlettel a kisembernek a hatalom elleni harcát, illetve a médiának az emberekre gyakorolt hatását mutatja be. Mai szemmel nézve már eléggé megkopott e film fénye, sokszor inkább nevetségesnek tűnnek a jelenetek, mintsem izgalmasnak vagy jól sikerültnek. A történet társadalomkritikai éle helyén van ugyan, de a cselekményszövés helyenként kimondottan lapos, és sokszor már fárasztóak a tévéstúdióban játszódó jelenetek.

A film cselekménye meghatározatlan időpontban játszódik, ami általánosító jelleget kölcsönöz a történetnek, s a forgatás idején az alkotók nem is sejthették, hogy rövid időn belül mennyire aktuális lesz a mű mondanivalója. A kockázat ára egy rémisztő és sivár világot tár elénk, amelyben a nyomorban tengődő, munkanélküliséggel küzdő tömegeket a média segítségével elbutítják, s az emberek a lázadás helyett egy véres és erőszakos showműsor révén vezetik le a feszültséget. (Talán nem ok nélkül juthatnak a néző eszébe napjaink „gumicsontjai”, az Exatlontól az Álarcos énekesig vagy a Való Világig, de akár a régi Táncdalfesztiválokat is megemlíthetjük.)

A nép persze jól szórakozik, mert ha kenyér nincs is, cirkusz legalább van. Ráadásul az emberek úgy érezhetik, hogy a médiát ők irányítják az igényeikkel, holott a valóságban pont fordított a helyzet. A lakosságot ügyesen manipuláló média nagyon rafináltan vonja be az embereket saját hatalmának fenntartásába: lehetnek nézők, üldözöttek, de akár vadászok is. Így mindenki kiélheti a legmocskosabb, legerőszakosabb vágyait, amint az pl. a vadászoknak kiválasztott emberek esetében is kiderül: a hétköznapi(nak tűnő) emberek valójában vérszomjas pszichopaták, akik közül többeknek is vannak gyilkossági gondolatai.

Persze ha úgy vesszük, a tévéműsort összetákoló emberek is csak bábok a hatalom kezében (s nagyon jellemző, hogy a hatalom képviselői lényegében véve névtelenek-arctalanok maradnak), s felvetődhet a kérdés, hogy ki kinek van kiszolgáltatva. Már a film elején kiviláglik, hogy a showműsor megrendezett, manipulált dolog, amelyben csak a nézettség, illetve a tömegek kordában tartása – és elbutítása – számít.

Ebbe a műsorba csöppen bele François Jacquemard (Gérard Lanvin – borzasztó szinkronnal, R. Kárpáti Péter rettenetes fahangon nyöszörögte végig az egészet, ezzel még ellenszenvesebbé téve a karaktert), a naplopó férfi, aki jó pénz reményében vállalja az üldözött szerepét. Idővel természetesen rájön, hogy a show mögött álló társaság kegyetlenül megvezeti az embereket, s élete talán egyetlen jótetteként szembeszáll az egész rendszerrel. Néha nevetséges, néha hajmeresztően szánalmas forgatókönyvi fordulatok révén mindig sikerül megmenekülnie üldözői elől, hogy aztán egy nem túl vidám befejezés keretében jöjjön a nézőknek a kiábrándító virtuális pofon, s az addig is csúcsra járatott cinizmus csak még magasabbra szökjön.

A film másik gyenge pontja – az eléggé bénácskán megvalósított akciójelenetek mellett – szerintem az, hogy az alkotók mintha nem tudták volna eldönteni, mi legyen ebből az alkotásból: akciófilm vagy dráma. Akciófilmnek gyenge lett a végeredmény, drámának jobb, csak eléggé unalmas. Túl hosszú a „bevezető”, az üldözés megkezdéséig kb. egy óra telik el a filmből, néhol meglehetősen soványka cselekménnyel. Egy ideig persze érdekes a társadalom-/hatalom-/médiabírálat, csak aztán rettenetesen monotonná válik a showműsorral foglalkozó cselekményszál.

Ráadásul mivel Jacquemard alakját sikerült ellenszenvesnek megírniuk, a néző különösebben még izgulni sem tud érte. Valójában egyetlen pozitív figura sincs a filmben, ami vagy szándékosan sikerült így, vagy nem, mindenesetre a főszereplőnk kisszerűsége okán nem képes tragikus hőssé válni. Sőt, részben akaratán és tudtán kívül maga is fogaskerékké válik a gépezetben, a rendszer bedarálja őt, hiszen önnönmaga segít megerősíteni azt a hatalmat, amely ellen küzdött, így az ő sorsa is azt példázza, hogy mindenki bűnös.

Pitiánersége és ellenszenves stílusa már csak azért is hátrányosan hat az izgalmi faktorra, mert így valójában nem is ő lesz a film főszereplője. Hogy stílszerű legyek, a show-t egyértelműen elviszi előle a műsor házigazdája, Frédéric Mallaire (Michel Piccoli élete talán egyik legjobb alakításában parádézik itt). Mallaire tipikusan az az undorító alak, aki a képernyők és a nézők előtt eljátssza az aggódó, érzelmes műsorvezetőt, a valóságban pedig a végletekig romlott, cinikus és hiú. Piccoli zseniális alakítását csak még jobban kiemeli Makay Sándor szinkronja, aki ugyancsak mestermunkaként megcsillogtatja tudását, az összes (ál)érzelmet végigzongorázva a hangjával.

Sajnos a többi mellékszereplő eléggé halvány, ami nem az ő hibájuk, talán az alkotók felelőssége, hogy nem igazán dolgozták ki a figurákat (bár az is lehet, hogy szándékosan ilyen egybites gondolkodású alakokat terveztek, jelezve, hogy ez az elnyomó rendszer mennyire kiszolgáltatottá és elbutulttá tesz mindenkit). Viszont szerencsére a szinkron nagyot dob a filmen, a mellékszereplőket is olyan klasszis színészek szólaltatják meg magyarul, mint Földi Teri, Dózsa László, Földessy Margit, Koroknay Géza, Csankó Zoltán, vagy éppen Magda Gabi, csak, hogy néhány nevet kiemeljek. Említésre méltó még Vladimir Cosma zenéje, amely jelen esetben talán nem a legzseniálisabb, de azért sokat hozzátesz a film mondanivalójához.

Majdnem 40 évvel ezelőtt ez a mű még tudott újat mondani, manapság sajnos már nem nagyon. Mai szemmel nézve nem igazán sorolnám a „látnod kell” típusú mozik közé, inkább a feledhető, de nem feltétlenül kerülendő kategóriába. Rossznak nem mondanám, de kiemelkedően jónak sem. Egy esti szórakozásnak megteszi, és amit a hatalom-média-tömegek háromszögről elmond, az elszomorító módon ma is nagyon igaz, és lehet, hogy egyre igazabb lesz.