Guy Ritchie végre egy olyan gengszterfilmet készített, mely az őt híressé tevő A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső, valamint a Blöff által megalapozott fogásokat sikeresen ülteti át mai közegbe. Az Úriemberek egy pillanatig sem érződik sokadik rókabőrnek, sőt, a brit rendező jó érzékkel használja túl a védjegyévé vált eszközöket, az (ön)irónia pedig remekül áll a végeredménynek.
Ha a Guy Ritchie-féle gengszterfilmekre gondolunk, viszonylag könnyen felvázolhatjuk a narratív és formanyelvi alkotóelemeket: videoklipszerű vágások, frappáns egysorosok, összekuszált, véletlenekkel és bizarr fordulatokkal teli történet, valamint az angol alvilág csetlő-botló, vicces becenevű, egymást gáncsoló, kisstílű, gátlástalan, pénzéhes, ám valahol mégiscsak esendő és szerethető alakjai jellemzik a rendező legjobb filmjeit (és néhány gyengébbet is).
Fő kritikusai szerint Guy Ritchie a Blöff óta nem készített igazán jó filmet, míg az engedékenyebbek (például én is) örömmel gondolnak vissza a Sherlock Holmes-ra, a Spílerre vagy épp a sokak által földbe döngölt, azonban a kardozós fantasykbe új színt csempésző Arthur király – A kard legendájára. Ritchie aztán a Disney-hez szegődött, hogy élőszereplős Aladdint dirigáljon, az agrabahi kiruccanás utómunkálatai alatt pedig összedobta az Úriembereket, mely egy kellemes nosztalgiával átitatott jutalomjáték a rendező és színészei számára is.
A szokás szerint összekuszált, térben és időben is sűrűn ugráló történetet egy zsarolás, valamint egy hatalmas összeget érő drogügylet tartja össze. Előbbi szál mozgatórugója a gátlástalan újságíró, Fletcher (Hugh Grantnek sokat kellett várnia, hogy kitörjön a romkom-macsó szerepkörből, de megérte, élete legjobb formájában hozza a korábbi szerepeihez képest szokatlan figurát) és a drogbáró, Mickey Pearson (Matthew McConaughey) jobbkeze, Raymond (Charlie Hunnam): Fletcher sok pénzt követel Pearsonéktól, hogy ne szivárogtassa ki a róluk szerzett érzékeny információkat a sajtóban. Eközben a Pearson által értékesíteni kívánt marihuána-ültetvényt kirabolják, melynek kapcsán előkerül a problémamegoldó, Colin Farrell által fantasztikusan alakított Edző bá’, a marcona Száraz Szem (Henry Golding), vagy épp a simlis Mathew (Jeremy Strong), akik mind felelősek az összegabalyodott szálakért.
Az Úriemberek néhol szükségtelenül túl van bonyolítva, azonban Ritchie és alkotótársai kellő öniróniával közelítettek az alapanyaghoz, így aztán ezek az öncélúnak tetsző megoldások organikusan épülnek be a filmbe. Nagyon hiányoznak az ilyen stílusú, menő, középvonalas filmek a piacról, melyek nem akarnak semmi mást a vegytiszta szórakoztatáson túl, azt azonban a legmagasabb szinten űzik.
Ritchie-t ezúttal kevéssé érdeklik a sztori szociológiai vonatkozásai, és különösebb tanulságokat sem próbál lenyomni a nézők torkán. A lényeg, hogy ismét idézhető, pörgő egysorosokat és utcai eszmefuttatásokat hallhatunk üzletről, rasszról és nemi identitásról, melyhez a kisstílű gengszterek botladozásai által a maximumra járatott helyzet- és jellemkomikum asszisztál hatékonyan. A rendező azonban, akárcsak Danny Boyle a Trainspotting folytatásánál, reagál az archetipikus figurák körül megváltozott társadalmi közegre: konkrétan egy teljes YouTube-klip is bekerült a filmbe, de a szintén Ritchie-védjeggyé vált üldözésjelenetek egyik legemlékezetesebbje is az okostelefonok körül bonyolódik.
A filmet hihetetlen lendület jellemzi az első képkockától az utolsóig, minden színész – az élen Hugh Granttel és Colin Farrellel – láthatóan lubickol a szerepében, a poénok ülnek, a sztori pedig végig érdekes marad, ráadásul a film a filmben áthallás és az abból fakadó önreflexív kikacsintások is jól működnek; Ritchie-ék még a filmet gyártó, szebb napokat látott Miramaxba is olyan elegánsan rúgnak bele, ahogy legutóbb Kevin Smith tette a Jay és Néma Bob visszavágban.
Az Úriemberek tehát egy tökéletes, haverokkal nézős gengszterfilm, mely egyetlen kitűzött célját tökéletesen teljesíti: könnyed, önfeledt kikapcsolódást nyújt közel két órán keresztül. És ugyan a film nem feltétlenül lesz ott az év legemlékezetesebb moziélményei között, a telített narratívának és a remekül megírt szövegeknek köszönhetően mégis megvan benne akár a többszöri újranézés lehetősége is. Remélhetőleg Guy Ritchie még sok ilyen filmmel fogja levezetni a nagy stúdiómunkákkal járó feszített munkatempót és a vaskezű producerek által okozott stresszt.
85 Úriemberek (2019)
Mickey Pearson London legrettegettebb drogdílere. Amikor úgy határoz, hogy kiszáll az üzletből, jelentkezők egész sora próbál lecsapni a jól menő drogbizniszre. Ekkor azonban... több»
Szereplők: Matthew McConaughey, Colin Farrell, Hugh Grant, Charlie Hunnam, Michelle Dockery
