A filmek Principessája

2019.04.10 01:46 Attila G. Olvasottság: 853x

1

Éppen 2 nappal csúszok le e film hazai bemutatójának 20. évfordulójáról ezzel a hozzászólással. Ebbe eddig bele se gondoltam. Pedig rémlett, hogy valamikor tavasszal mutatták be. Középiskolai mentorom hívta fel a figyelmem erre a filmre, valósággal áradozott róla. Ha eséllyel közeledtem volna felé, és nem távolodtunk volna el egymástól, valószínűleg manapság is őt hívnám a Principessámnak, mint ahogy akkoriban. Na persze, valószínűleg egyébként is megnéztem volna; mert valósággal benne volt a levegőben, hogy ezt a filmet látnom kell. S ha jól emlékszem, addigra már kihirdették az aktuális évi Oscar-díjasokat, s az átadáson eme film is értintett volt.

Kétszer is láttam moziban, először a Puskin Mozi nagytermében, másodszor a Corvin Moziban, de már nem biztos, hogy nagyteremben (egyébként az 1999-es esztendőben ez volt az első film, amit moziban megnéztem). Szerintem ebből elvileg már alapból következik a maximális csillagszám. Kivéve az olyan eseteket, amikor az ember esetleg azért néz meg újra nagyon hamar egy filmet, mert néhány dolog nem állt össze benne, és meg akarja érteni; na persze, ez esetben is, ha valami nagyon negatív filmélményről lenne szó, biztos, hogy én nem ülnék be még egyszer a moziba, szóval ez esetben is valószínű talán minimum 4 csillag. Egyébként főleg gyerekkoromban volt jellemző, hogy néhány filmet 3-4, vagy akár több alkalommal is megnéztem moziban. Ilyenek voltak például a Csillagok háborúja filmek; szerettem a „bolygók között utazgatni”, sodródni a szereplőkkel. Manapság viszont, ha beülök egy moziba, szeretek valami újat megnézni; s az elmúlt bő 20 évben talán úgy 10 film volt, amit moziban kétszer is láttam, s ha ez megtörténik, az nagy szó, jelent valamit.

Nem különösebben jelentett problémát, hogy mindkét alkalommal eredeti nyelven, magyar felirattal láttam a filmet. Annak ellenére sem, hogy nem tudtam olaszul. Manapság sokan problémáznak ezen. Szerintem olykor kell, s az jelent igazi kikapcsolódást, ha idegen hangokat hallunk. Pláne, ha egy olyan dallamos nyelvről van szó, mint az olasz. Voltak is olyan ambícióim, hogy megtanulok olaszul; egy kedves, idős hölgyrokonom – aki sajnos már nincs köztünk – nekem is adta a zöld színű, kicsit már kopottas, poros és talán szétesőben lévő olasz–magyar szótárját, hogy elősegítse ilyen irányú ambícióimat.

Ezzel kapcsolatosan 2 dolog is eszembe jutott. Ha már dallamosság. Szerintem ennek a filmnek a CD-je volt az első filmzene CD, sőt, talán általánosságban az első CD, amit megvettem. Hiszen többek közt ez a varázslatos zene járult hozzá leginkább a film különleges atmoszférájához. A CD talán egyetlen hibája, hogy az egyébként különleges betétzene több verzióban felcsendül, s egy idő után talán kicsit unalmassá válik. Személyes kedvenc dallamom Offenbach, Hoffmann meséi című művének egyik szólama, ami a filmben egy emlékezetes jelenethez társult. Ez a dallam számomra azóta is felejthetetlen. Pedig nem feltétlen vagyok a komolyzene híve.

A másik dolog, ami hirtelen eszembe jutott, hogy, amikor először megláttam a film szinkronizált változatát, némileg furcsállottam, hogy a kis Giosuét egy kislány szinkronizálja. Ma már úgy gondolom, hogy Czető Zsanett kiváló választás volt e hangra, önmaga miatt is. S azért is, mert, ha például a Pál utcai fiúkat, vagy a Légy jó mindhalálig ifjú növendékeit csinos fiatal hölgyek formálják, formálták meg egy színdarabban – évtizedekkel ezelőtt láttam, s szerintem ez a csere jót tett az említett darabokban –, akkor Giosuét még inkább szinkronizálhatja egy ifjú lány.

Szeretek kedvenc jeleneteket, momentumokat kiemelni, de ebből a filmből nehéz, szinte képtelenség, mert ez a film egy varázslatos, játékos, magába vonzó hosszú pillanat. Inkább egy kedvenc karaktert, és két kedvenc tárgyat emelnék ki, bár kiemelhető tárgyból valószínűleg volt több is. Számomra a legfontosabb karakter a katonaorvos Dottor Lessing, akinek Guidoval közös talányai hol vidámságot okoznak, hol kételyeket ébresztenek. A 2 legominózusabb tárgy: Maria kulcsa, amely az égből pottyan a kezedbe, ha menedékre van szükséged, és a kalap, amely ideális esetben álcaként szolgálhat, és másikat kapsz helyette, ha csuromvizessé válik.

Némileg meglepődtem, hogy ez a film is képes megosztó lenni, és súlyos ellentéteket kiváltani emberekből. Legalábbis egy másik fórumon azzal szembesültem, hogy emberek egymás torkának ugrottak, szinte már háborúskodásba kezdtek, olyannyira, hogy hozzászólásaikat moderálni kellett. Így utólag belegondolva tényleg lehet olyan aspektusa, amire eddig nem gondoltam, például manapság is létezhetnek olyan emberek, akik a film története kapcsán közvetve értintettek lehetnek.

Az iménti sorok után most hirtelen nehéz átkötést találni következő gondolataimhoz. Amikor Az elveszett jelentés című filmről értekeztem, írtam egy elhamarkodottnak bizonyult kijelentést. Azt írtam, egyetlen olyan Oscar-siker volt eme díjátadók történetében, ami akkora örömöt okozott, mint Sofia Coppola sikere. Szerintem legalább kétszer ennyi, számomra hasonlóképp örömöt okozó Oscar-sikert tudnék említeni, ennél sokkal többet azonban biztosan nem. Nem véletlenül említem ezt. Szerintem Az élet szép olyan film, amely az aktuális díjátadón telitalálatot érdemelt volna. (7 kategóriában jelölték.) Igaz, talán fölösleges ezen filozofálni, 2 okból is. Az illető díjakat már 2 évtizeddel ezelőtt kiosztották. S még csak teljesen szubjektív, mindenre kiterjedő véleményt sem tudnék alkotni, ugyanis az illető kategóriákban érintett filmek közül akadnak olyanok, amelyeket az azóta eltelt 20 évben sem láttam; bár ez azért is történt, mert nem tudtam igazán rájuk hangolódni, nem éreztem szükségét, hogy megnézzem őket.

Mégis szeretnék néhány összehasonlítás mentén eljátszadozni a gondolattal, hogy szerintem az említett 7 kategória végkimenetelének hogyan kellett volna alakulnia. Szerintem a legnagyobb rivális ilyen tekintetben a Szerelmes Shakespeare című film, melyet szintén nem tudnék kritizálni; többnyire kellemes emlékeim vannak a filmről, mégis úgy gondolom, hogy az amerikaiaknak talán túlságosan saját maguk felé hajlott a kezük, ami várható volt. A Szerelmes Shakespeare volt az utolsó film, amit a kellemesen retró hangulatú Alkotás Moziban láttam. Hiányolom az ilyen mozikat, még, ha az üléseik elvileg kényelmetlenebbek is voltak, mint például a mai multiplexeké (gyakorlatilag egyáltalán nem biztos).

Akadnak olyan kategóriák, amelyekről nem feltétlen kell sokat beszélni. Ilyen például a Legjobb külföldi film kategóriája, amelyben szerintem egyértelmű volt Az élet szép sikere. Ugyanilyen a Legjobb drámai zene kategóriája, a már említett dallamokkal. Azon 3 kategória közül, melyekben Az élet szép sikerrel járt, szerintem leginkább a Legjobb férfi főszereplő kategóriáján érdemes elmélkedni. A már említett esztendőben az Amerikai história X volt a második film, melyet moziban volt szerencsém látni ( ugyebár Az élet szép volt az első), s eme film kapcsán ismertem meg Edward Norton nevét. Némileg hirtelen ötlettől vezérelve ültem be a Kossuth Mozi 2-es termébe, ahol emlékeim szerint kevesen voltunk, és én szeretem az ilyen alkalmakat; a terem talán kedvenc termemmé vált, bár túl sok filmet sajnos már nem láttam benne.

Maga a film egyszerre volt sokkoló – így utólag párszor megnézve néhány jelenete különösen –, mégis lélekemelő. Ehhez természetesen Edward Norton zseniális alakítása is kellett. Őt tartom, illetve tartottam Roberto Benigni legnagyobb riválisának. Nehéz eltalálni a megfelelő igeidőt, mert mindkét filmet az aktuális díjátadó után mutatták be itthon. Szerintem mindkét karakterre jellemző volt például az önfeláldozás valamilyen formában, mindkét karakternek nehezen alakult a sorsa, s talán még lehetne hasonlóságokat találni. Mégis, valamennyire erről a kategóriáról is hasonló a véleményem, mint a Legjobb film kategóriájáról. A korunk Charlie Chaplinje által zseniálisan megformált Guidora hányattatott sorsa ellenére jellemző volt a pozitív életszemlélet, amely az alakítást figyelő emberek lelkének némi megnyugvást jelenthet. Szerintem e tényezőnek az aktuális díj odaítélésekor érvényesülnie kell. Persze létezhetnek kivételek, például ha valaki valósággal lubickol egy gonosz karakter szerepében.

Egyébként Roberto Benignit illetően nem Az élet szép volt az a film, ami kapcsán megismertem a nevét, ahogy ez akkoriban Edward Norton esetében történt. Sőt, még csak nem is Az élet szép volt az első filmje, amit moziban legalább kétszer láttam. Hanem A szörnyeteg… Roberto Benigni már ebben a filmben is való életbeli feleségével, Nicoletta Braschival játszott együtt. Tudomásom szerint az említett 2 filmen kívül is akadtak olyan filmek, melyekben együtt szerepeltek, legalábbis 1 biztosan. Szerintem az említett film egyszerre beteg, szórakoztató és zseniális. A hazai tévécsatornák méltatlanul mellőzik. Ha Az élet szép képes megosztó lenni, A szörnyeteg még inkább; bár valószínűleg sokkal kevesebb ember figyelmét keltette fel, mint Oscar-díjas filmünk.

Legjobb film kategória… Győztes a Szerelmes Shakespeare. Én ezt azért érzem különösnek – bár ezzel az állításommal később talán némileg ellentmondásba keveredek –, mert leginkább arra emlékszem, hogy kellemes, szerethető alkotásnak tartottam, melyet viszont azóta sem láttam újra, túl sok emlékem nem maradt róla. Az élet szépnek viszont kis túlzással minden másodpercére emlékszem, s ez valószínűleg akkor is így történt volna, ha a filmet az említett 2 mozis megtekintés után nem látom újra. Mégis – a már korábban említett vélemény mellett – talán annak is köszönhető a Szerelmes Shakespeare sikere, hogy története korántsem alakult olyan drámaian, mint akár Az élet szépé, akár William Shakespeare Rómeó és Júliájáé, mely mű köré leginkább épült. Furcsa ezt kimondani, de szerintem a Szerelmes Shakespeare komplexebb alkotás. A Legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában is részben ez a komplexség okozhatta a sikerét, még ha Az élet széppel elfogult is vagyok. Mert ahogy említettem, szerintem Az élet szép egyetlen – rengeteg pozitív jellemzővel leírható – hosszú pillanat. A Szerelmes Shakespeare talán egy hasonlóképp varázslatos, mégis bonyolultabb világot mutat a nézőknek.

Mind a Legjobb vágás, mind a Legjobb rendező kategóriájával némiképp gondban vagyok. A Ryan közlegény megmentését a mai napig nem láttam, legfeljebb részleteket belőle. Ha vetítette is a televízió, nagyon hamar átkapcsoltam. Lehet, hogy ez egyszer változni fog. Mindenesetre, ahogy olvastam, ez a film is kapott bőségesen hideget-meleget. Szerintem a Legjobb vágás kategóriáját nehéz értékelni – nem igazán értek hozzá –, mert talán érdemes tudni, mi mindent, és mennyi mindent vágtak ki az említett filmekből. S ami maradt, az mennyire áll össze kerek egész filmmé, kerek egész történetté. Az élet szép összeállt.

A rendezés kapcsán sem feltétlen értem, milyen hiányérzete lehetett az illetékes ítélethozóknak. Leginkább talán azon csodálkozom, hogy ha már nem Az élet szép nyert, akkor miért nem a Truman-show? Más világot tárt elénk, mégis szinte hasonlóan kellemes filmélményt nyújtott, mint Az élet szép, még ha csak televízióban láttam is. S eme film kapcsán – a Ryan közlegénnyel ellentétben – az első kínálkozó alkalmat igyekeztem megragadni, hogy megnézhessem; némiképp rejtélyes, de kellemes film volt. Igaz, ez alapján nem lehet messzemenő következtetéseket levonni a Ryan közlegény megmentéséről, látatlanban pláne nem, de mindenkinek meglehetnek a saját preferenciái.

Sokáig Az ember gyermekét tituláltam a világ legszebb filmjének. Minden trágársága ellenére hasonlóképp emlegettem néhány ismerősnek. A mai napig így vélekedem róla, bár a film emléke némiképp megfakult, a tévés megtekintései pedig csekélyebb hatást gyakoroltak rám, mint mikor a soproni Elit Mozi nagytermében láttam. Ez a film Az élet széphez hasonlóan az önfeláldozásról, és egy kifejezetten fontos személy mindenáron megóvásáról szól. Csak míg az illető személy Az élet szép esetében a főszereplő számára a legfontosabb, hiszen egyetlen fiáról van szó, addig Az ember gyermekében egy olyan személyt kell megóvni, aki a „filmbeli történelem” alakulása folyamán akár az egész világ számára válhat fontossá.

Az élet szép című filmet – akár már hangzatos címe miatt is, mely minden esetleges szomorúsága ellenére kiválóan tükrözi az alkotást – a „filmek Principessa”-jának nevezném.