Nemrég úgy éreztem, itt az idő, hogy újra megnézzem a magyar filmgyártás eddigi legjövedelmezőbb trilógiájának első részét, amit kb. húsz éve, tizenöt-tizenhat éves koromban láttam utoljára, de már akkoriban sem értettem igazán, mi ez a nagy felhajtás körülötte. Azt gondoltam, mai fejjel már megértőbb leszek vele, mint akkoriban, de a filmet nézve kiderült, hogy még annyira sem tudom élvezni, mint tinédzserként. Sőt.
De menjünk most egy kicsit vissza a megjelenés évébe, 2002-be. Még javában tartott ekkoriban a kilencvenes évek rendszerváltás utáni hurráoptimizmusa: úgy tűnt, hogy tényleg csak évek kérdése, és a küszöbön álló EU csatlakozás után mi is elérjük az osztrák életszínvonalat, az embereknek pedig a szabadidejükben nincs is más dolguk, minthogy kényelmesen hátradőljenek, és élvezzék az életet. Mindenki ki akart próbálni valami újat, vagy éppen meg akarta mutatni, hogy mennyit is ér, az ország pedig úgy bulizott ezekben az években, mintha nem lenne holnap. Széles sávú internet híján ez volt a magyar kereskedelmi rádiózás és televíziózás aranykora is: a műsorszolgáltatók egymásra licitáltak a latin-amerikai szappanoperák délutáni, és a zenés-táncos-vicces szórakoztató műsorok esti sugárzásával. De ezzel párhuzamosan már kezdtek feltűnni a horizonton azok a baljós árnyak, amelyek az évtized második felére szinte a teljes társadalmi és kulturális összeomlás felé sodorják majd az országot: a magyar média szélsőséges agyrombolásba kezdett, az akkoriban alig rendszabályozott kereskedelmi rádiókban rendszeresen olyan dolgok hangzottak el fényes nappal sztárműsorvezetők szájából, amelyek ma már a késő éjszakai műsorsávban is kivernék a biztosítékot, a televízióban elindult az addigi médiában példátlanul durva hangvételt képviselő, az ország kulturális minimuma alatt tengődő polgárait előszeretettel szerepeltető, és nem ritkán tettlegességig fajuló bántalmazásokra szakosodott Mónika - A kibeszélőshow, a mozikban pedig megjelent a középiskolai tornatermek fiúöltözőinek szellemiségét filmvászonra álmodó Valami Amerika.
Ma már nehéz elképzelni azt a felhajtást, ami ezen vígjáték körül volt a megjelenése idején: több mint félmillió ember ült be rá itthon a mozikba, mindenki erről beszélt, a rádiókban és zenetévékben pedig éjjel-nappal a Bon-Bon együttes által jegyzett főcímdal szólt, de a mozi többi betétdalát is kiemelkedően sokat játszották. A korabeli kritikák nem győzték dicsérni a film és a benne szereplő színészek frissességét, profizmusát, fiatalosságát, az ún. magyar közönségfilm (sic!) megszületéséről beszéltek, néhány komolyabb kritikus azért vakarta egy picit a fejét, de alapjában véve ők se nagyon akartak lemaradni a konjunktúráról. Ma már látható, hogy ez a siker nem annyira a belbecsnek és a jó poénoknak, hanem inkább az akkoriban szokatlanul tudatosan felépített marketingnek és a rendező, Herendi Gábor reklámfilmes profizmusának köszönhető, illetőleg annak a ténynek, hogy ez volt az első olyan rendszerváltás után készült vígjátékok egyike, amelyek kifejezetten a fiatal korosztályt szólították meg, nem a múltból merítették témájukat, és teljesen hiányoztak belőle az olyan jól bejáratott, ekkorra már javában az ötvenes éveiket taposó kabarészínészek, mint pl. Koltai Róbert vagy Kern András.
A Valami Amerika elvitathatatlan erénye, hogy a főbb szerepekben szinte egy teljesen új, (akkor még) friss arcú és kifejezetten tehetséges színészgenerációt ismertetett meg a nagyközönséggel. Bár Ónodi Eszter ekkorra már többé-kevésbé népszerű és sikeres színésznőnek számított, Pindroch Csaba, Szabó Győző, Oroszlán Szonja és Hujber Ferenc gyakorlatilag a teljes ismeretlenségből lett a film hatására egy csapásra sztár (mondjuk, a magyar kultúra korabeli állapotát jól példázza, hogy a megjelenés idején Szabó már négy éve túl van élete legnagyobb filmes alakításán, a remekül sikerült Biztosítás című rövidfilm főszerepén).
A film sikeréhez szervesen hozzátartozik az a tény is, hogy tele van zenés betétekkel, amelyek jól illeszkednek a dramaturgiához: a filmrendező Tamást többször is látjuk videóklipeken dolgozni, amiket végig is nézhetünk, hőseink esténként az azóta már 2016-ban megszűnt Old Man’s Music Pubban buliznak, illetve a film utolsó harmada egy nagyszabású koncertbe torkollik, ahol a Venus együttes fellépésén kívül még egyszer elhangzik a főcímzene és az Oroszlán Szonja által énekelt Tépj szét című dal (itt jegyzem meg, hogy a készítők nem átallták a lányt a magyar Britney Spearsként is reklámozni, ami ma már elég kínosan veszi ki magát).
De ennél több pozitívumot sajnos már nehéz lenne felsorolni. Így bő húsz év múlva ugyanis nagyon kijönnek a Valami Amerika hibái, azok a hibák, amelyek a film hatalmas sikerének hála az azóta elmúlt időben a magyar mozgóképgyártás színvonalának kerékkötőivé váltak, és amiktől a jobb ízlésű nézőket azóta is kirázza a hideg, ha meghallja a „magyar”, a „vígjáték” és a „közönségfilm” szavak kombinációit. Ezek közül a legelső az, hogy a Valami Amerika egy olyan, sosem volt budapesti felső középosztály életét mutatja be, ami köszönőviszonyban sincs a magyar valósággal: a film szándékosan és öngyarmatosító módon figyelmen kívül hagyja, vagy megpróbálja szebbnek, menőbbnek, csillogóbbnak beállítani azt a közeget, amiben játszódik. Ez még így önmagában nem volna nagy baj, hiszen a cím is sugallja, hogy Herendi a karaktereit és a helyzeteket hollywoodi komédiák mintájára dolgozta ki, csakhogy míg a tengerentúlon többnyire ügyelnek arra, hogy a szereplők a legtöbb néző számára szerethetőek, konfliktusaik átélhetőek legyenek, addig filmünk főhőseit (akik elvileg testvérek) és egymáshoz való viszonyát talpig átjárja a jellegzetesen kelet-európai prosztóság, kicsinyesség és a kisebbségi komplexusból fakadó kivagyiság: ott verik át és nevetik ki egymást, ahol csak tudják. Ez sem volna önmagában hiba, ha a film kritikusan vagy szatirikusan közelítene ezekhez a jellemekhez, és nem tenné már az első húsz percben a néző számára világossá, hogy itt bizony a főszereplőkkel együtt kéne nevetni, nem pedig rajtuk. A női karakterek azonban még ennél is rosszabbul sikerültek: szinte mindegyikük egy szexista sztereotípiára épül. Timi például egy archetipikusan ostoba szőke nő, aki a jó pénz reményében szinte bárkivel hajlandó lenne lefeküdni (Oroszlán Szonja sajnos azóta sem tudott kitörni ebből a skatulyából), Terka néni, a szappanopera-függő takarítónő reggelente a nőcsábász Ákos legénylakását teszi rendbe az esti tivornyák után (mivel ez a szereplő merít a legtöbbet a magyar valóságból, ez is működik a legjobban), Lívia, Ákos középkorú titkárnője (akire a férfi nemes egyszerűséggel csak „fapinaként” hivatkozik) pedig reménytelenül és kiéhezve vágyódik főnökére, egyedül Ónodi Eszter karakterének, a barátja által elhanyagolt Eszternek jut némi méltóság, de igazából ez is csak látszat: nem utasítja vissza a sármos és nála jóval idősebb amerikai producer, Alex közeledését, a történet végére azonban visszatér törtető és karrierista párjához, Tamáshoz.
Még az előbb felsorolt problémáknál is zavaróbb, hogy a harminc év körüli színészek által eljátszott főszereplők egyszerűen úgy viselkednek a filmben, mint azok a rossz tizenévesek, akiktől elfelejtette az apjuk büntetésül megvonni a zsebpénzt, és a legnagyobb problémájuk az, hogy hova üljenek be este sörözni. Ez az infantilizálás a Valami Amerika legnagyobb bűne. Igazából senkit nem látunk dolgozni a filmben: Ákos gazdasági igazgatóként azzal tölti a legtöbb idejét, hogy csinos nőknek csavarja el a fejét, Tamás, a szintén sikeres reklámfilmrendező leginkább csak fanyalog, hogy milyen tehetségtelen embereket kell instruálnia, közben nem jut ideje álmai filmjének, a Bűnös városnak elkészítésére, a harmadik testvér, András pedig egy igazi vesztes, csak azért, mert állástalan bölcsészként elvállalja, hogy kék majomnak beöltözve ugráljon egy étterem kabalájaként (itt az amerikai vígjátékok anti-intellektualizmusa is tetten érhető). Sajnos a film időkapszulaként se működik igazán: ahhoz a stílusa túl művi, valamint túlságosan szépnek és letisztultnak akarja láttatni az ezredforduló környéki Magyarországot ahhoz, hogy igazán visszaadja annak hangulatát. Ebből a szempontból még a három évvel korábban megjelent, hasonló szándékkal készült, de pocsékul kivitelezett Sas Tamás-film, a Kalózok c. alkotás is jobban vizsgázik: az legalább valóban az X generációs budapesti fiatalok miliőjét próbálta úgy-ahogy megragadni.
Összességében elmondható, hogy bármilyen nagyot szólt is akkoriban a Valami Amerika, mai szemmel nézve jóval többet ártott a magyar filmgyártásnak és azon belül is a kultúrának, mint amennyit használt. A hirtelen jött siker hatására ugyanis a magyar filmesek a kétezres években elkezdték ontani magukból a hasonló hangulatú és szellemiségű, hollywoodi ötletek alapján készült és zenékkel teletűzdelt komédiákat, amelyek a relatíve magas itthoni nézőszámon kívül szinte semmilyen más értéket nem voltak képesek felmutatni: nem pusztán az volt velük a probléma, hogy nem akartak többet nyújtani a közönségnek szimpla rágóguminál, de szellemtelenségükkel, még a nem túl magas tengerentúli átlaghoz képest is fájóan igénytelen kivitelezésükkel, agresszív termékelhelyezéseikkel, jobb sorsra érdemes színészeikkel, illetve öngyarmatosító szemléletükkel gyakorlatilag a tönk szélére vitték a magyar filmgyártás színvonalát. Ezek a vígjátékok a kétezer-tízes évek elején ugyan elkezdtek kikopni a mozikból, de ami a helyükre nyomult, az sem volt feltétlenül jobb, sőt: ez a hollywoodi kliséket szolgai módon másoló, halálosan komolyan vett bűnügyi filmes irányzat legalább annyira öngyarmatosító, és legalább akkora kulturális zsákutca, mint vidámabb elődje. Útközben a Valami Amerikából márkanév lett: 2008-ban készült egy nézhető második, 2018-ban egy rettenetesen alpári és hitvány harmadik rész, 2023-ban pedig az RTL és persze Herendi Gábor sorozat formájában élesztette újra ezt a régi fejőstehenet – immár nem sok sikerrel.
72 Valami Amerika (2002)
kaland | romantikus | vígjáték
Három testvér, egy közös ügy. Tehetség, erő, szív ... Az egyikük filmrendező, aki többnyire reklámfilmeket forgat, de egy „igazi” játékfilmre vágyik. A második testvér... több»
Szereplők: Reviczky Gábor, Schütz Ila, Szabó Győző, Oroszlán Szonja, Ónodi Eszter
