Hogy végül is (szerintem persze) miért van ennyi „szingli” ember a Földön.
Na, azt nem tudom, de az biztos, hogy aki éppen válaszút előtt van, és mondjuk véletlenül megnézi egy randi után ezt a filmet, lehet, hogy a letiltás funkciót gyorsabban bekapcsolja, mint ahogy most én pislogok egyet.
Na jó, ez csak egy „vicces” hozzáállás, dehát már régen tudjuk.
Minden viccnek a fele azért igaz.
A méltán legendás alkotásban egy fiatal házaspár próbálja rendezni a kapcsolatát, de az események hangyányit („hangyányit”…) elfajulnak. Nincs hiány vérben és erőszakban, az eleje azért kissé vontatott, vagy inkább lassú, (nekem tetszett), de az utolsó fél óra mindent megér, bepótolja a többit, mindenféleképpen érdemes megnézni.
És maga a sztori.
David Sunmar (Dustin Hoffman), a fiatal amerikai matematikus gyönyörű és szexi feleségével, Amy-vel (Susan George) egy kis skóciai településre költözik, ahol a lány született.
Mély válságba jutott a házasságuk, és miközben próbálják megmenteni, eközben felújítják a házat.
Egy helyi melósokból álló csapatot bíznak meg a munkákkal, ami nem biztos, hogy jó ötlet volt, mert furfangos módon a férjet elcsalják egy vadászatra, a feleséget pedig brutálisan megerőszakolják.
De ez még csak a kezdet, egy borzalmas éjszakán szabályosan ostrom alá veszik a házat, amelyet a párnak együtt kell megvédenie.
Hangsúlyoznám, hogy egyáltalán nem vagyok szívbajos típus, és láttam már durva filmeket, tehát nem voltak illúzióim, de ettől még eléggé mellbe vágott a Szalmakutyák brutalitása, persze az akkori időkhöz mérten.
De a ház ostroma sem hétköznapian véres, pedig nem horrorfilmről van szó, hanem egy kegyetlenül jól előadott, és vezetett thrillerről.
Az elején nem is gondolná a néző, hogy ilyen brutális, és lélekromboló végkifejlet várható, elsőre egy szoft párkapcsolati drámának látszik az alkotás, de aztán egyre jobban elfajulnak az események, a rendező pedig mesterien játszik a néző idegeivel, és ebből adódóan katartikus erejű a végjáték. Kár, hogy az összességében kissé halovány színészi játék miatt nem tud olyan zseniális lenni a film, mint amilyen lehetett volna, de így is csak erős idegzetűeknek ajánlott.
Susan George nagyon nagy mellé volt Sam Peckinpah részéről.
A film keletkezésének idején sokkolta Amerikát a Manson-gyilkosság (akkor halt meg Polanski terhes felesége, Sharon Tate, amikor a banda tagjai betörtek a rendező házába), a rendezőt nyilván ezek a nagyon szomorú események inspirálták a forgatókönyv készítésekor.
De a történetet Angliába helyezte, egy isten háta mögötti településre, és a lelki és pszichológiai folyamatokra helyezte a hangsúlyt, de olyan hatásosan, hogy a meglepően kevés vér és gyilkosság ellenére a néző döbbenten nézi a félelmetes képsorokat, és teljes erővel szurkol Davidnek és Amy-nek, hogy túléljék ezt a borzalmas éjszakát.
Igen hosszú a felvezetés, elsősorban a fiatal pár meglévő problémáira koncentrál, Davidnek hatalmas nyugalomra lenne szüksége a munkájához, a lánynak pedig több figyelemre, és nagyon nem találják a harmóniát.
Már éppen kezdenénk beleunni a szenvedéseikbe, amikor szinte átmenet nélkül jön a fordulat, Amy megerőszakolása után az események felgyorsulnak, a ház ostroma pedig maga lesz a fiataloknak a földi pokol.
A forgatókönyv összességében jól sikerült, a túlságosan bő lére eresztett előzmények bemutatása során jól megismerhetjük a karaktereket. Andy egy jólelkű tudós, aki sajnos nem az az erős, tettre kész és bátor férfi, akinek Amy látni szeretné, de a film végére teljes átváltozáson megy keresztül, sem a néző, sem saját maga nem nézte volna ki belőle, hogy milyen ősi ösztönöket hoz elő belőle a háza és a szeretett felesége megvédésének kényszere.
A lány figurája közel sincs ilyen jól megírva, hiszen a buta szöszi karakter valahogy nem ide illő volt, legalábbis szerintem.
A ház ostromlói is teljesen különböző karakterek, a lányát féltő bősz atyától kezdve a lányba szerelmes, viszonylag visszafogott gonosztevő alakjáig, A tipikus szigetvilági kisebb települések lakosai is megjelennek a történetben (a tiszteletes, a rendet mániásan képviselő őrnagy, a csapos stb.), nem kevés társadalomkritikai élt adva, igaz, kisebb maró gúnnyal a filmnek.
A kezdetben felhőtlennek látszó hangulat lassan, de biztosan fordul át, mindenki „felfedi” tényleges valóját, a rendező kiválóan teremti meg az atmoszférát, szinte hitchcocki magasságokba emelkedik, de mégsem horrorfilmről van szó, hanem egy zseniális végjátékhoz vezető pszicho-thriller-drámáról, ami után garantáltan bezársz minden ablakot és ajtót, mielőtt lekapcsolod a házban a villanyt.
De legalábbis a Remington karabély töltve lesz.
John Coquillon szépen fényképezett, nekem kifejezetten tetszett a képi világ, ami nagyon okosan átveri a nézőt, hiszen a derűt, a kisvárosi idillt, nyugalmat sugározza szinte az utolsó előtti pillanatig (az erőszakig), és hirtelen drámai képekbe fordul át.
Szomorú, de a film legnagyobb gyengesége a színészi játék.
Az Amy-t játszó Susan George szép, de az alakítása teljesen üres, súlytalan, mint már említettem.
Dustin Hoffman hozza a tőle elvárható szintet, de volt már ennél sokkal jobb. Peter Vaughan zseniális, mint mindig, Ken Hutchison reménytelenül felejthető, Jim Norton jó, T. P. McKenna pedig éppen csak nem rossz.
A zene kiváló és hatásos, hiszen nem véletlenül jelölték Oscar-díjra érte Jerry Fieldinget. A filmen erősen látszik a bemutatása óta eltelt idő, de azért még mindig hatással van a nézőjére.
Sam Peckinpah nem kispályás rendező, az ő védjegye a végtelen macsóság és az erőszak, egyikben sincs hiány ebben a filmben sem.
Dustin Hoffman volt a húzónév, meglepően jól működött a házát bármi áron megvédő férj szerepében, de azért alapvetően az értelmiségi figurában volt sokkal hitelesebb.
Talán körültekintőbben kellett volna kiválasztani a többi szereplőt is, de így sem véletlenül lett klasszikus ez a film, amely összességében egy kiváló alkotás, brutális erejű jelenetekkel, jó vágásokkal, ami Tony Lawsonnak, Roger Spottiswoode-nak, és Paul Daviesnek köszönhető, és egy hihetetlenül katartikus végjátékkal, ami után belőlem is kiszakadt egy hatalmas sóhajtás.
Erős dráma, megrázó képsorokkal, igazi Peckinpah-film, szinte mindenkinek kötelező darab, aki az igényesebb filmeket szereti.
Kedvenc fotelem most is megszolgálta az árát.
76 Szalmakutyák (1971)
A Szalmakutyák című filmdrámában Amy elveszíti édesapját. Ezt követően a lány és férje hazaköltözik Amy szülővárosába. Nehezen megy a beilleszkedés; nem igazán... több»
Szereplők: Dustin Hoffman, Jim Norton, Colin Welland, Peter Vaughan, David Warner
